Offenbach Hoffmann meséi újra az Erkel Színház színpadán
Fényszórók világítanak ránk a szinte csak résnyire széthúzott függöny tágulásában. Mi lesz itt? Megvilágosodunk? Ránk férne. És tényleg.
László Boldizsár (fekve), Kolonits Klára, Kálmán Péter Fotók: Rákossy Péter
Lehettem vagy tizenegy éves. Operabérletünk következő előadása, Offenbach frissiben felújított darabja közeledett az 57/58-as évadban. A konyhában üldögélve lapozgattam az Operák könyvét (Balassa Imre-Gál György Sándor 1954-es négykezese); mindig elolvastam a tartalmát annak, amire kettesben elmentünk. Anyám a Singer varrógép fölött görnyedt, amikor a velencei felvonás eseményeit böngészve feltettem neki egy kérdést. „Anyuka, mi az, hogy kurtizán?” Megállt a gép pedálja, az öltés félrecsúszott, szegény anyám köpni-nyelni nem tudott. Azért megnéztük együtt, akkor láttam/hallottam először Házyt és Ilosfalvyt egy színpadon. A kurtizán-kérdésben mégsem lettem okosabb. Akkor.
*
Fényszórók világítanak ránk a szinte csak résnyire széthúzott függöny tágulásában. Mi lesz itt? Megvilágosodunk? Ránk férne. És tényleg. Több szemriasztó színpadi trükk nem lesz – gondolatébresztő újítás annál inkább. Sehol egy kóros kinövés, mellyel a rendezői színház dühödt prófétái pukkasztani szokták, nemcsak a csökött kispolgárt, de az operaszerető rajongókat is. Székely Kriszta azonban okos is, tehetséges is – nem tisztem különösen dicsérni őt, megteszi ezt a rendezése, amely mentes az átgondolatlan blöfföktől.
Először is, helyreáll az egyetlen helyes játszási sorrend. Mivel Offenbach nem fejezhette be ezt a filozofikus szerelmi mesesorozatot, a három nő históriáját hol így, hol úgy állították színpadra. A Hoffmann meséi játszás-története maga is rémdrámába illő fordulatokkal teli. A bécsi bemutató után leégett az ottani Operaház. Most, reméltem, nem vagyunk ilyen veszélyben, a színpadi gonoszok, a Dapertuttók ugyan mindenütt ott vannak, mint a nevük sejteti (da per tutto), de remélhetőleg nemcsak a zenekari árok tartja vissza őket. Mert akár lejöhetnének, mert ez egy modern darab, nagyon is az.
Nézzük csak a sztorikat egyenként. Három nő, három különböző, rosszul végződő szerelem. Költőnk, aki egy helyes kis aktatáskával érkezik, s csak remélni tudom, hogy kiadatlan verskéziratok lapulnak benne, először a felhúzható Olympia-babába szeret bele. Feltűnik tehát a gépnő, a mű-nő, utóbbiból elég sok szaladgál városszerte. Nem is olyan fantasztikus ez a felvonás. A fantáziadús rendező hölgy akár egy felfújható babával is meglephette volna a buta szerelmest.
Lucifer itt nincs, aki új színekre vezesse a történelmi kalandok helyett párt kereső Ádámot. Megy ő magától. Segítség nélkül is talál új alanyt, akit persze a végére ugyanúgy elveszít. Miért? Mert a lány beteg, nem szabadna énekelnie, ám akit egyszer megfertőzött a művészet, az nehezen tud lemondani a közönség figyelméről, így a főgonosz kis ráfordítással is eléri a célját. Itt is felsejlik a vészhozó konfliktus modernsége. Lehet-e, szabad-e lemondani a művészetről az egészség érdekében, a köznapiságba fulladó élet vágyvesztő vegetálásáért cserébe. Antónia istenáldotta tehetség, de a sors csapdát állított számára. A halál szép dalt költött neki, ám egy úgynevezett tehetségkutatón biztosan kiszórná a talmi hacukákba öltöztetett zsűri, avagy a böszme közönség szavazná ki.
Kolonits Klára és a tánckar
Két kudarc után csak az érzéki tombolás jöhet. A menetrend Velencébe sodorja hősietlen hősüket, s a modernitás itt éri el igazán a kétszáz éves költőt, ha még költőnek lehet tartani és a 140 éves zenedarabot. Itt a főhős, azaz a hősnő az a bizonyos kurtizán. Szól a bárkadal, a hallgatóság kábul a nézőtéren is, pedig nekünk nem osztottak boldogsághozó porocskákat, mint odafönn a kortinák között. Mi még őrizhetjük magunkat, ha akarjuk. Tőlünk nem kéri a gonosz varázs a tükörképünket. Úristen, ez már szinte Dosztojevszkij, vagy inkább Gogol! Azaz álljunk csak meg, kérik tőlünk is a tükörképünk, nem itt, az Erkelben, odakinn, mindenhol, munkahelyen (ha még van), baráti kapcsolatban (legyél más, akkor könnyebben szerethetünk), szerelemben (kisajátítalak, megalázlak, csak úgy kellesz) – ehhez képest mi ez a kis színpadi csalás?!
Kolonits Klára, mint Olympia baba
Hoffmann-nak vége. Egy hajléktalan lebernyegében kerül vissza a színpadi Luther-kocsmába (nem messze a Luther utcától). Alatta szinte meztelen – nem is testileg, jócskán lelkileg az. S a tetejébe a jelenben is kisemmizik. A nő, az ideálisnak látszó nő, Stella is elmegy. De minek Stella, minek egy „Csillag”, a hamis egekből? A Múzsa marad mellette (még most is Domján Edit hangján hallom egy régi rádiófelvétel bakelitjéről). Bizonyos nőket nem lehet felejteni, nem lehet elengedni.
Siker persze van, mert szeretjük nézni, mások hogyan járnak pórul. Hisszük, hogy mi nem fogunk. Tapsoljuk a remek énekeseket, az ügyesen kitalált díszletet (Pallós Nelli munkája), mely egy vasúti várótermet ábrázol, menetrendi kijelzővel, gyorsan pergő reklámokkal, a tömegeket mozgató tánc- és énekkart (koreográfus: Gergye Krisztián, karigazgató: Csiki Gábor), az assoluta primadonnát, Kolonits Klárát, aki négy szerepet énekel, na nem egyszerre, ezt még ő sem tudná. Hoffmann hölgyeit, kiket majd a második szereposztásban négyen fognak játszani. Élvezzük László Boldizsárt is, aki eleinte nem tűnik Hoffmann-nak, inkább slemil-sorsú költőcskének, de hát végül is ebbe a szituációba sodorják őt a nők. (Ne feledkezzünk meg a mindig lelkes maestróról: a zenekart dirigáló Kesselyák Gergelyről sem.) S élvezzük a sodró lendületű rendezést, megbocsátjuk némely ízlésficamát, például, amikor egy lírai szövegű recitativo közepén jelképesen „becsempészik a lompost” Giuliettába, a velencei kurtizánba.
László Boldizsár, Kálmán Péter és Mester Viktória
Ez tán Ernst Theodor Amadeusnak sem tetszene. Pedig ő aztán ízig-vérig modern volt. Három ilyen történet, amely jó kétszáz évvel korábban mai életünk kórságait, férfi-nő kapcsolataink beteges kinövéseit állítja elénk. Ez jó mulatság, férfimunka volt – tartja egy költő (azaz Vörösmarty), akit helyesbíteni kell, mert ez kivételesen női munka, egy egyre sokasodó rendezői életmű, Székely Kriszta gyarapodása.
*
A közel húszperces ünneplő vastaps után nyolcéves formájú kisfiú áll sorban anyukájával a ruhatár előtt. Előttem ültek a nézőtéren, s a karcsú szőke asszony most türelmesen magyarázgat gyermekének. Fülelni kezdek. „Majd, ha nagyobb leszel, megérted. Ez csak egy mese.” Ilyen mondatok röppennek föl. Valami megfeküdte a gyomrát a lurkónak. Csak nem? De nem. A kurtizán-kérdés nem merül fel. Azt nem érti a helyes fickó (utódom és sorstársam), mi az, hogy valaki elveszti a tükörképét?
Mester Viktória nadrágszerepben
Húha. Ez komoly. Szeretném ezt a kissrácot húsz év múlva látni. Jót beszélgethetnénk. Most csak annyit mondanék neki, anyuka helyett is: „Mindjárt kimegyünk a Rákóczi útra, kisfiam, nézz jól körül.”
Jacques Offenbach: Hoffmann meséi. Erkel Színház, 2021. december 4. Rendező: Székely Kriszta
