Intenzív évadkezdés a Zeneakadémián

|

Óbudai Danubia Zenekar

Szükségből erényt: októberben két hét különbséggel rendezték meg az Óbudai Danubia Zenekar őszi koncertsorozatának első két programját.

Fotók: Posztós János

„Út a zenéhez” – ezzel a szlogennel invitálja bérletes sorozatának közönségét az Óbudai Danubia Zenekar. Őszi műsorfüzetében e szavakkal kommentálja az együttes művészeti vezetője, Hámori Máté: „Kezd valami látszani, kirajzolódik egy minta, egy irány, az út lejtése és emelkedése lassan ritmussá válik. Idő kell ehhez is, hogy megtanuljuk ezt a ritmust felismerni, elfogadni, szeretni. Hét éve kezdtük el építeni ezt az utat, és egyre többen járnak rajta – gyerekek, idősek, sokféle ember. Van, akinek kalandtúra, van, akinek zarándoklat, van rohanó és szemlélődő utasunk is. Közös az út, más-más a cél. Jól van ez így, nem igaz?”

A  járványveszély idején szinte menetrendszerűek az időpont-, műsor- és szereplőváltozások. A szeptember 23-ra tervezett nyitóestet október 12-én rendezték meg, a sorozat második hangversenye pedig 26-án, a tervezett időpontban valósult meg. A körülményekből adódóan, kisebb hallgatóság előtt. A „félig üres – félig tele pohár” értékelés mintájára pozitívan kell értékelnünk ezt, hiszen most a „közös útra” egyazon cél vezérel mindenkit: az élőzene pótolhatatlansága. Mert zenehallgatásra, mint tevékenységre megannyi lehetőség kínálkozik otthon is – és a média jóvoltából a kínálatra sem lehet panasz. Akik viszont vállalkoztak az aktuálisan kalandtúra-zarándoklat kettősségét kimerítő koncertlátogatásra, egyszersmind erőteljes visszaigazolást adtak az előadóknak. A zenekar „törzsközönsége”, a „kemény mag” példaértékű kitartása inspiráló erejű: megerősíti hitében/meggyőződésében a művészeket munkájuk „hasznát” illetően. Ugyanakkor, elvárást is támaszt, ami az „utasok” megtartására irányul.

Sajátos módon, a Bartókkal kapcsolatos megemlékezések rendszeresen, intenzívebben halála (szeptember 26), nem pedig születése (március 25) évfordulójához kapcsolódnak. Szerepe lehet ebben az évadkezdésnek is, amelynek ünnepi fényét nem egy emlékezetes Bartók-est emelte az évek-évtizedek folyamán. Minden bizonnyal ez a szempont is közrejátszott abban, hogy a nyitókoncert műsorába Bartók-mű is került, a Divertimento. Ezt a kétségkívül népszerű Bartók-kompozíciót a Bartók-kortárs Charles Ives (1874-1954) korábbi, és a Divertimentóhoz hasonlóan felkérésre komponált, számunkra kortárs Adès-mű, a Polaris keretezte. Mindeközben – és a rendezvényt követően, hosszú távon – elmélkedni lehet azon, hogy milyen különböző lehet a „modernség” szavatossága (és hogy ennek lejárta után mi az, ami továbbra is aktualitást biztosít a hallgatnivalónak). Új, szokatlan, egyedi – kísérletek minősítése is lehet, amelyek sikerét részben az idő, részben a zenei közeg jelez vissza (előadók és hallgatók). A műsor zárószáma, Sibelius VII. szimfóniája – Bartók Divertimentójára rímelve – a zenetörténeti műfajkategóriák jelentéskörének képlékeny határaira figyelmeztet – s a szimfónia-műfaj „továbbgondolására” két héttel később újabb alkalmunk nyílt, amikor is Lajtha László VII. („Forradalmi”) szimfóniája és Csajkovszkijtól az Ötödik szerepelt a műsoron.

Ismét egy „Hetedik” – de mennyire másmilyen indíttatásból! Sors-reflexiók vonulataként (is) értelmezhetően, moll-tételek sorozataként, a komplex partitúrába afféle „sapient sat”, vagyis, lévén elég a bölcsnek, azaz értőnek, különösebb kiemelést nem igénylően belefoglalva megkülönböztetett jelentéssel felruházott fordulatokat (a Marseillaise foszlányai, transzponáltan a B-A-C-H fordulat, és hitvallás-szerűen a Himnusz motívuma). Előadók felelőssége az „értés”, amely alapfeltétel, hogy az üzenet „átjöjjön”. Persze, gyakrabban hallott művek esetében könnyebb a hallgatóság dolga…

Lajtha Op. 63-t Csajkovszkij 64. opusza követte, a népszerűségből adódóan elengedettebb zenehallgatást kínálva. A közeli két időpontban e két műsor komoly felkészülést igényelt, és aligha vitte volna sikerre valamennyi művet az előadók ügyszeretete nélkül.

CÍMKÉK: