Az újjászületés napja a Mozartwochén
Telitalálat a salzburgi Mozartwoche szlogenje: Mozart él!
Händel: Messiás Rendező: Robert Wilson
Nincs szükség az évfordulók kerek számának a kivárásához Salzburgban: immár történeti hagyománya van annak, hogy a város minden időkben leghíresebb szülöttének születésnapjáról többnapos rendezvénysorozattal emlékeznek meg. Az egykori, korántsem elhanyagolható jelentőségű (és az életmű alakulásában perdöntő szerepet játszó) konfliktusok tényanyaggá szelídültek, miközben a meg-megújuló, általános szeretethullámok valóban indokolttá teszik Salzburg Mozartstadtként való számontartását. A Festspielstadt Salzburg egyik nemzetközileg is számontartott projektje a Mozartwoche, amely Mozart születésnapja köré csoportosítva – nevét meghazudtolóan nemcsak egy hétig tart, hanem – mintegy tíznapos intenzív zeneünnepet kínál. Intendánsai gyakran olyan kiválóságai a művészvilágnak, akik – születésüket tekintve legyenek bármely nemzet fiai – a Mozart-univerzum világpolgárai. Személyiségük jótékonyan gondoskodik arról, hogy mindegyre új megvilágításban kapjunk betekintést a kimeríthetetlenül gazdag életműbe.
A jelenlegi intendáns, Rolando Villazón, akit salzburgi debütálása óta a publikum megkülönböztetett szeretete övez, rendkívüli kreativitással gondoskodik arról, hogy a korábbi közönségrétegek megtartásával és (különböző generációkhoz tartozó) új érdeklődőkkel ünnepségsorozattá avassa ezt az időszakot. A gazdag kínálat egyszerre tesz lehetővé elmélyülést az életmű egyes szeleteinek megismerésében, és rácsodálkozást a korábban kevesebb figyelemre méltatott értékekre.
Fotók: Lucie Jansch, Mozartwoche
Lehet jönni egy-egy különlegesnek ígérkező (és a várakozásokat általában felülmúló) program kedvéért, és kecsegtető a neves előadógárda is. De legjobban azok járnak, akik nagykanállal habzsolnak a kínálatból, mert biztosak lehetnek abban, hogy a választások között csak a szuperlatívuszokban lehet különbség.
És bármilyen szempontokat kövessen is egy-egy egyéni döntés, borítékolható: mindenki úgy távozik, hogy gazdagította korábbi jártasságát múlt és jelen alkotó- és előadó-művészetében. Mert a kettő – legalábbis a salzburgi tapasztalat azt mutatja – elválaszthatatlan egymástól.
Napjainkban, amikor a technikai fejlődés áldásaként könnyen hozzájuthatunk megannyi információhoz (jó esetben érdemi szempontokat – is – tartalmazó) tényanyaghoz, itt másfajta „gazdagodásra” van lehetőségünk. Példának okáért vegyük a Haus für Mozartban háromszor színre vitt Messiást. Händel oratórium-termésének eme kiválóságát Mozart átdolgozásában hallhattuk, ez indokolja jelenlétét a Mozart-programban (emlékeztetőül: míg a jelenlegi koncepció szinte kizárólag a mozarti oeuvre-re fókuszál, a korábban vezérelvként alkalmazott „Mozart plusz…” hasonlóképp lelkes fogadtatásra talált, és úgyszintén továbbgondolásra és további ismeret- és élményanyagok felkutatására inspirált). Villazóné az érdem, hogy a színpadra állítás művészi elképzeléséhez és realizálásához Robert Wilsont kérte fel.
És itt álljunk meg egy pillanatra! Kinek mit mond ez a név? Nemzetközi körkérdés-szerű felmérésben elképesztően szélsőséges válaszokat találhatnánk, a semmitől a mindenig. Ráadásul, ezért aligha kárhoztatható bárki is. Ilyenkor szembesül „a hang elszáll” megcáfolását célzó valamennyi hangrögzítés technikai lehetősége ellenére a veszteségeken sajnálkozó zenebarát azzal, hogy más művészeti területeken sem jobb a helyzet (sőt!). Színházi előadások, rendezések a legjobb esetben is múzeumi létre kárhoztatottak, szűk szakmai hozzáférhetésük okán – és a tér-idő dimenziók még inkább archiváló hatásúak.
Wilson – ki emlékszik az 1997-es Pelléasra, a ’98-as Danton halálára, vagy ne menjünk időben oly messzire, a 2006-os (Mozart születésének 250. évfordulójára) a zeneszerző szülőházában rendezett, néhány évig látható kiállítására? A színházi szakemberek pedig esetleg utólag értesülve sajnálkoznak azon, hogy elkerülte figyelmüket az utóbbi fél évszázad egyik meghatározó egyéniségének eme munkája. (Reményteljes jó hír: a nyári Ünnepi Játékok keretében júliusban még két alkalommal színre kerül – íme, a koprodukciók haszna, amiért nem lehetünk eléggé hálásak…)
A Françoise Sagan regénye (és a belőle készített, Anatole Litvak rendezte film) címe által elhíresült „Szereti ön Brahmsot?” mintájára feltehető kérdés, miszerint „Ismeri ön Händel Messiását?”, még muzsikuskörökben is zavarba ejtő lehet. Mert kimerül a „tudás” a hozzá fűződő (többé-kevésbé) anekdotikus történeteken túl néhány közismert részlet felismerésében. A mű megismeréséhez ezúttal nem kevéssel járult hozzá a kétnyelvű feliratozás (habár a látvány mellett ennek folyamatos követése nem kis figyelemmegosztást követelt), és immár hagyományosan csak hálásak lehetünk az érdemi információkban gazdag ismertetőszövegekért. De a nagy élmény egyértelműen Robert Wilsonnak köszönhető. A sokoldalú művész interjúkban hangsúlyozott véleménye szerint a művésznek nem a válaszadás a feladata, hanem a kérdésfeltevés – és egész munkássága annak bizonyítéka, hogy kérdésfelvetései mögött olyan aranyfedezet áll, amelyet a hagyományok ismerete és az újítási lehetőségek közös platformján a gondolatébresztő kreativitás biztosít.
Messiásának legnagyobb gyakorlati jelentőségét az adja, hogy mindenki számára hozzáférhető, élményt adó a látványvilág. A zenei struktúrák nyomán tervezett folyamatok, metaforákban gazdag, önálló képi világa a közönségben a korábbi képzőművészeti élményei, ismeretei függvényében asszociációs rendszerbe épülnek. És mindeközben szól a zene (Les Musiciens du Louvre, Philharmonia Chor Wien, Marc Minkowski vezényletével), a színpadkép alapján ösztönösen is észlelhető kis- és nagyformák egymásutánjaként, és a jelenlévő úgy érzi: spirituális utazáson vesz részt.
Hála elsősorban van Swieten bárónak, megadatott Mozartnak, hogy felfedezze magának – elsősorban kottatári tapasztalatok alapján – a barokk zene óriásait. Hála gyakorlati reflexiójának (átdolgozás, a zenekari apparátus megnövelésével), színre kerülhetett a Mozartwochén.
És nem utolsó sorban, köszönet a művészvilág egészére kiterjedő, széles látókörűen tájékozott Intendánsnak, aki életre hívatta ezt a korszakos jelentőségű produkciót. Melynek köszönhetően a nagyközönség figyelme ráirányulhatott a hetvenes évei végén járó Robert Wilsonra, akinek művészetére figyelve annak idején már Louis Aragon nyílt levéllel fordult André Bretonhoz.
Tanulság: íródik a kultúrtörténet napjainkban is.
