Még mindig Matuz 70
Az ünnepelt ugyanis rendre adja változatos műsorú hangversenyeit, Budapesten túl több nagyvárosban, amelyek sorában Debrecen után Tatabánya következik. A zeneszeretet és a muzsikálás örömét közkinccsé tevő fuvolaművész imponáló teljesítménye egyedülállónak mondható.
Matuz István neve (komplex munkásságának köszönhetően, amelyben a koncertezés, a felvétel-készítés és a tanítás egyidejűleg van jelen lassan fél évszázada) korántsem csupán a fuvolások körében fogalom. Számukra talán a leginspirálóbb, hiszen hangszerük olyan – korábban feltáratlan – lehetőségeit valósítja meg, amelyekről korábban talán még csak álmodni sem mertek. A tendenciát tekintve biztosra vehető, hogy a koncertező (s egyben a hangszerük lehetőségeit továbbgondoló) fuvolaművészeink viszonylag nagy száma az ő inspiráló példájának köszönhető. Mert, valljuk meg, olyan hangszer esetében, amelynek gazdag, különböző stíluskorszakokban ugyan különböző súllyal megjelenő irodalma több életre való játszanivalót biztosít a hagyományos keretek között magukat jól érzőknek is.
Korántsem akarnám lebecsülni a valamely stíluskorszakra, netán egy-egy életműre specializálódás értékét, de a komplexitás fehér holló jelensége összehasonlíthatatlan teljesítmény.
Vannak előadóművészek (hangszeresek és énekesek), akik hangszerüket féltik az újszerű hangzásokat szokatlan módon létrehozó „modern” daraboktól, mások, hasonló meggondolásból, az emberi kapacitás (énekeseknél a hangszálak fokozott erőpróbája) iránt aggódnak. A fuvola, ez a fémből készült fafúvós, sokat kibír, s ha játékosa hasonlóképp nemes matériává fejlesztette hangképzését, ő is.
Nem egyedi eset (bár az előadóművészet-történet kevés hasonló teljesítményt jegyez), hogy valaki fél évszázadot töltsön a pályán, s hetvenévesen is pódiumképesen bánjon hangszerével (Jean-Pierre Rampal is 70 évesen mutatta be Svájcban Penderecki neki ajánlott Fuvolaversenyét), ám ami Matuz István esetében utánozhatatlan (bárcsak lennének követői!), az a hangszercsalád különböző tagjainak egyidejű használata, több stíluskorszak zenei termésében.
Fotók: Sugár Miklós
Szokás érdemként felemlegetni, hogy hangszeres „missziót teljesít”, amikor vállalkozik (egyik-másik) kortársa darabjának/darabjainak megszólaltatására. Nos, Matuztól mi sem esik távolabb, mint a misszió. Ő nem misszionárius, hanem érdeklődő és vállalkozó kedvű muzsikus, egészséges virtussal. Aki tudja: tesztelni kell a kísérleti termékeket, hogy kiderüljön értékük-hasznuk. S ha ő rendszeresen műsorra tűz egy-egy kortárs kompozíciót, tudni lehet: figyelemre méltó a mű, függetlenül attól, hogy milyen könnyen áttekinthető az első hallás alkalmával.
Matuz István az előadóművészként is közreműködő zeneszerzők mellett az EAR Együttes műhelymunkájának egyik legrendszeresebb előadóművész-tagja, és talán csak az együttes művészeti vezetője (Sugár Miklós) vagy hangmérnöke (Horváth István) tudna műsorokból-feljegyzésekből utánaszámolni, hány mű hangzó életre keltésénél bábáskodott pusztán e keretek között.
Idén, amikor a 70. születésnap táján a fuvolaművész több városban koncertezik (a főváros több hangversenytermében, Debrecenben, Tatabányán – s ki tudja, hogyan-meddig folytatódik eme rendhagyó ünneplés-sorozat), érdemes rácsodálkozni műsorainak sokféleségére; hogy több évszázad muzsikájából ad ízelítőt, s hogy játszik szólistaként, különböző kamaraegyüttesekben, és zenekarral is.
A jól beharangozott programok telt házat vonzanak – a kevésbé propagált rendezvények maradnak az ínyenceknek. Ezek közé tartozott a Nádor teremben február 13-án rendezett hangversenye. De még a rosszmájúak is észrevehették volna (ha eljönnek), hogy a Matuz személye és művészete iránt lelkesedők ezt a helyet (és időpontot) is felfedezték maguknak, így tehát nem csupán a „névsorolvasás”-sal számon tartható törzsközönség jelent meg, hanem az érdeklődő fuvolás-társadalom további tagjai is. (Az aznap este épp fellépő vagy próbáló muzsikusok távolléte, szokás szerint, igazoltnak tekinthető!)
Tíz zeneszerző egy-egy művét játszotta Matuz, szóló- és kamaradarabokat, hagyományos és live-elektronikus kompozíciókat egyaránt. Imponáló hangszerparkkal érkezett, melyből természetesen nem hiányozhatott az általa különösen kedvelt sakuhacsi sem. A műsorban ritkaság-értékkel csendült fel Láng István Dramma breve című, altfuvolára komponált szólódarabja, amelynek megszólaltatása előtt az előadó érdemesnek látta felhívni a figyelmet arra, hogy ez az általa ismert első altfuvola-szólódarab. Az 1968-ból származó mű ajánlása Lajos Attilának szól – Matuz tehát nem korlátozza kortárs repertoárját sem a neki ajánlott művekre (jóllehet, szép számmal vannak!). Ily módon megismerhetővé tett egy méltatlanul ritkán hallható művet – aminek persze „ára volt”: a születésnapi koncertsorozatban (amelyek keretében 70 művet szólaltat meg) csak Debrecenben szólaltatta meg az egyelőre kizárólag általa műsoron tartott Inquietót.
Dubrovay László Matuziáda-sorozatából az Áramlások cíművel kezdte a műsort, a live-elektronika lehetőségei iránti érdeklődést azonnal magasra csigázva. Merthogy a hallgató csak kapkodhatta a fejét: mi az, ami a multiplikált fuvola-hangzásban most születik, s mi az, ami felvett anyag (hasonlóképp Matuz elődásában). Az EAR Együttes felkérésére született sakuhacsis repertoárt Faragó Béla Négy lélegzet Usuinak című darabja képviselte, utána az e környezetben szinte repertoárdarabnak számító, megunhatatlan hangszínvilágot életre hívó Ezüstszárnyú lepkék című kompozíciója következett Bánkövi Gyulának. A szerzőnek ez az első live-elektronikus műve, amelyben gazdagon kiaknázza a fuvola és a gordonka aktív jelenlétét az egyedileg kialakított hangzó környezetben.
Pintér Gyulától új művet hallhattunk, Gesztusok No. 1. címmel, amely rögtön meleg fogadtatásra talált, csakúgy, mint Madarász Ivántól (a rendszeres EAR-közönség számára már jól ismert) J.J. játékai.
A baráti kapcsolat és a címadó lelemény újabb dokumentuma Sugár Miklós ezúttal bemutatott kompozíciójának a címe: Flautomatuz. Kántor Balázs volt Matuz partnere Szigeti István művének megszólaltatásában (Epitaphium in memoriam Gy. Z. – ahol a monogram nyilvánvalóan Gyöngyössy Zoltánra utal). Hollós Máté Caraluma phirav című darabja azok közé tartozott, amelyek hallatán a fuvolás-hallgató azon sajnálkozott: a live-elektronikus darabok nem igazán „előadóbarátok”, hiszen hiába tanulná meg a fuvolaszólamot, legtöbbjük csak a rögzített anyaggal együtt szólaltatható meg. A záródarab is Matuz-inspirálta mű, Olsvay Endrétől a Flautonómia.
A lelkes érdeklődők kis csapatának ezen a születésnapi koncerten is kijutott az érdekességekből és tanulságokból. Méltányos az előadók felsorolása is, az ünnepelthez fuvolán a fia (Matuz Gergely) társult, s kamara-partnere volt Kántor Balázs (gordonka), a szerzők közül Faragó Béla (szintetizátor, zongora) és Olsvay Endre (szintetizátor), esetenként Sugár Miklós karmesterként irányította a játékosokat, az elektronika közreműködőjeként Pintér Gyula, Sugár Miklós és Elekes Tibor), a hangmérnöki teendőket hagyományosan Horváth István látta el.
Ismét bebizonyosodott: pazarlóan bánunk kincseinkkel, figyelmetlenül haladva el értékek mellett. Egy ilyen, sok szempontból ritkaság-gyűjteménynek (IS!) tekinthető hangverseny a világ számos országában nemcsak ennél nagyobb, de kifejezetten reflektorfényes érdeklődést váltana ki. Méltán.
