Kurtág György: Fin de partie – A játszma vége – MÜPA
A hírektől a hangzásig: beteljesedés többéves előtörténet után. A média jóvoltából közhírré vált: Kurtág György felkérést kapott a Salzburgi Ünnepi Játékok (akkori) intendánsától, Alexander Pereirától – operára. Készült a nagy mű, színreviteléhez a megrendelő immár a milánói Scala színpadát tudta biztosítani. A média jóvoltából világszerte „elérhető” volt az ősbemutató 2018-ban. A nemzetközi rangú magyar zeneszerző – francia nyelvű – alkotása a Liszt Ünnep keretében, 2021. október 21-én érkezett Budapestre.
Gyakorta idézik Wittgenstein Traktátusának befejező mondatát: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ugyanakkor az is fontos, hogy egy műnek, egy eseménynek ne tiszavirág élet jusson, abból a meggondolásból, hogy „a többi néma csend”. Ezért érdemes felvállalni a krónikás közvetítő szerepét, hogy ne egyetlen tétellé silányuljon az információ-tengerben, ami sok szempontból is megkülönböztetett jelentőséggel bír.
„Jelenetek és monológok” – ezzel a címmel jelent meg beharangozó a Liszt Ünnep magazinban, ami mindenképp telitalálatnak minősül. Merthogy kimondatlanul is orientálja a szerző életművében többé-kevésbé jártasakat, utalva korábbi remekművének címére (Jelenetek egy regényből), és a kisformák és kamaraformációk világára. És aki akár csak egyszer is hallotta a What is the word? (Mi is a szó?) című (1991-es) művét, felfokozott érdeklődéssel várta Kurtág művészetének újabb (mondhatni, zenei aspektussal dúsított) reflexióját Samuel Beckett drámájára. És nem utolsó sorban: szellemi kihívást jelent a szembesülés a mintegy kétórás operával, amely már csak terjedelmével is figyelemfelkeltő a kisformák nagymesterének számon tartott szerző oeuvre-jében.
Korántsem a feladat lényegének a megkerülése, ha a krónikás nem magára az értékálló kompozícióra fókuszál. Annál is inkább, mivel a már több országban színre került opera (immár az International Opera Awards világpremier kategóriájának díjával) remélhetőleg folytatja vendégszereplései sorát. Az október 13-a azonban egyszeri esemény volt a főváros zenei életében – ráadásul olyan esemény, amelynek kivételezettsége evidenciaként hatott. Megindító volt látni kulturális életünk megannyi prominens személyiségét (afféle „who is who” album fotóanyagának elkészítéséhez remek terep lett volna a Müpa), ugyanakkor korántsem csupán a szakma többé-kevésbé belterjes eseményeként valósult meg a magyarországi bemutató.
„Látnom kell téged” – A Vendégjáték Bolzanóban című Márai-regény ikonikus mondata szinte kitapintható életérzéssé vált. A bizonyosság meggyőződésével érkeztek az érdeklődők, felmérve a szellemi kaland jelentőségét. Mindenesetre, aki hallgatta a bemutató előadás felvételét, tudta: teljesíthető a vállalása, mert ebben az esetben a magyar nyelvű feliratozás olyan kulcsot ad, amelynek köszönhetően feltárulnak Kurtág zenei világának – korábban számunkra – rejtett aspektusai is.
A töredezettség folyamata értelmet nyer, és az inkább rövidebb, mint hosszabb monológok (néha szinte csak megjegyzések) egymásutánja életérzéssé áll össze. Mert az elhallgatások között mindig kulcsszavak törnek felszínre, és egymást egészítik ki a kimondottak és ki-nem-mondottak (mondhatni, kimondhatatlanok). Amikről hallgatni kell – és a hangszerek egyetemes nyelvén „kihangosításra került” az elhallgatás megannyi lényegi tapasztalata. A „dalok szöveg nélkül” mintájára az életbölcsességet véltük testközelből megtapasztalni. Hangokkal és csendekkel teremtett tér-idő környezetben.
Szerencsés csillagzat alatt született ez a magyarországi bemutató, amely egyben az első olyan előadása volt az operának, amelyen maga a szerző is jelen lehetett. Az ősbemutató felkészítő munkálataiban (a szerző instrukcióival) jelentős szerepet játszó Danubia Zenekar fantasztikus teljesítményéről csak elismeréssel lehet szólni, a dirigens Markus Stenz elhivatottja Kurtág zenéjének, és a bemutató három szólistájához (Frode Olsen, Hilary Summers, Leonardo Cortellazzi) csatlakozó Haja Zsolt kétségkívül megörökítésre méltó produkciót hozott létre, amely érezhetően „többrétegű”, s ki-ki az újrahallgatások során hódíthatná meg mind teljesebb mértékben azt az intellektuális-művészi konglomerátumot, amelyben szép számmal találhatók zenei igazgyöngyök, adekvát foglalatban, sajátos tér-időbeli elrendezettségben. A gondolatiság és a megjelenítés koncentrátumaiként – további „felfedeznivalók” kimeríthetetlen tárházaként. De hasonlóképp emlékezetes lehet az előadás azoknak, akik az egyszeri eseményt élménykonzervként kívánják megőrizni.
A Fin de partie (A játszma vége) magyarországi bemutatójának közönsége abban a tudatban távozhatott a Müpából, hogy korszakos jelentőségű (megismételhetetlen) eseménynek volt részese. És megerősödött meggyőződése abban, hogy a művészetnek nemcsak a viszonylag könnyen befogadható, értékes-szórakoztató vetületével érdemes foglalkozni.
