A szép, az igaz és a szerethető

|

Kistehén: Szomjas nők

 

A Szomjas nők minden eddigi munkájuk közül is a legszerethetőbb.

Nem kis vállalás és felelősség mindaz, ami a Kistehén pályafutásának a pszeudomulatós, lakossági gagyira (hol szellemesebben, hol affektáltabban) rájátszó időszaka utáni alakulását jellemzi. Merthogy a Kistehén zenekar a jelenlegi magyar mainstream könnyűzene talán legizgalmasabb és egyszersmind legstabilabb színvonalon teljesítő zenekara.

Ez természetesen korántsem jelent hibátlanságot (legfeljebb az úgynevezett „melankó-lemezen”, a kis híján tökéletes Ember a fán című mesterművön), azonban épp az apróbb hibák, a hallgatót felszisszenésre késztető aránytévesztések és stílustörések, a helyenként kamaszosan igénytelen, ereszdelahajamat-attitűdű zenélés (többek között), mindezek az egyébként persze kifogásolható momentumok teszik annyira emberarcúvá, szeretni valóvá és eredetivé a rideg profizmus veszélyétől minden (lemezről lemezre nem kevés) technikai fejlődése és ebből fakadóan növekvő magabiztossága ellenére is érintetlenül maradó kollektívát.

Legújabb lemezük, a Szomjas nők pedig (a recenzens korábban már bejelentett elfogultságát az Ember a fán lemez iránt most átmenetileg figyelmen kívül hagyva) minden eddigi munkájuk közül is a legszerethetőbb. Eleve ritka öröm, ha egy magyar lemez első három-négy tétele közt egy sincs, ami fintort csalna a válogatós befogadó arcára. Márpedig a Szomjas nők így kezdődik: a kellemesen atmoszferikus Csak kiabálj, a rafkós Ági az égen, a Kollár-Klemenczék legrokonszenvesebb fajta idiotizmusát (mely valóban csak egyik színfoltja a zenekar által felvonultatott zenei idiotizmusok szinte végtelen skálájának) fülbemászóan működtető Rázom („Rázzad meg a nyelvem a nyelveddel, / rázzad meg a szívem a nyáladdal”) és a folyvást együtt dudorászásért kiáltó Milyen kár az utóbbi idők talán legerősebb lemezindítása a magyar közegben. Ilyen felvezetés után érünk el az első felén töretlenül felfelé ívelő színvonalgörbét húzó album tetőpontjához: a szövegből sugárzó, ellenállhatatlanul vonzó nosztalgikus keserédességet („Erdő voltál, sűrű erdő / Bolyongtam benned / Kerestem a szívem helyét / Kövek közt, a fák alatt”) bombaerősen átütő melankóliával aládúcoló Szép volt mind, és igaz című opushoz. Ha nem volnának már idáig érve is túlhasználva jelen írásban „az utóbbi évek” és ehhez hasonló szókapcsolatok, most nyugodt szívvel merném leírni, hogy „az utóbbi évek” legszebb magyar nyelvű dalát halljuk, lényegében a Kiscsillag (ugyancsak 2014-ben megjelent) Kis óceán című szerzeményével, mondjuk, holtversenyben. Mégsem ez az a pont, amikor rádöbben az egyszeri zenehallgató, hogy „az utóbbi évek” legjobb Kistehén-lemezét hallja. Sokkal inkább akkor, mikor a Bujdosó János gitáros által elénekelt (és egyébként jellegében kicsit még a Hiperkarma bohókásabb pillanatai felé is biccentő) Adél felcsendül, s tisztázza a helyzetet: a csúcspont után sem fog hirtelen lejtmenetbe e szépen komponált anyag.

kistehén ny

Kistehén

Az első gyengébb, kiforratlanabbnak tűnő tétel, melyről csak nagyjából féltávnál dől el, hogy nem annyira kaotikusan izgalmas, sokkal inkább nincs kifutási iránya, meglepő módon épp a lemez címét adó, Szomjas nők című track. Nem volna meglepő, ha a dal hirtelen cezúrák mentén tapasztgatni látszott ritmikai és stiláris kavalkádja inkább koncerteken volna működőképes, így, stúdióverzióban azonban inkább hat kidolgozatlannak és különböző dalötletekből összefércelt, a „progresszív” zene szabályfelrúgó attitűdjével eladott, félig érlelt ötletek gyűjteményeként. S ahol megrepedezik a lemez odáig egységesen sima tükörfelületűnek (hogy egy már-már kistehenes képzavarral éljünk) ható színvonala, ott rögtön el is mélyül a gyengeség: a Nem kaptam, vettem a legrosszabb fajta pozőr, gyengébb Tankcsapda-számokon nevelkedett, izzadságfelhőbe áporodott, pattanástengerbe panírozott gimnáziumi zenekarok közepesen jól sikerült próbálkozásaihoz hasonlítható. A finom parodisztikus él, műfaji irónia inkább csak a jóindulat okán sejthető, mint valóban észlelhető is a szöveg („Zöld vagyok a zöldteába’, / én csípek a paprikába’ “), zene és énekdallam gyengeségeit és affektáltságát egymást fölerősítő módon ötvöző zenei jellegű próbálkozásban.

Kistehen2

Szomjas nők

Az albumot záró Felemel, mint erősen vérző és lüktető sebnél a valahára meginduló hegedés, sokat ment a zárlat (s így az egész mű) összképén. Minderre szükség is van, hiszen az által, hogy egy, ha nem is a lemez első felén hallható, nagyszerű tételek mércéjével mérve, mégis kellemes, jó számmal ér véget a Szomjas nők, dacára a címadó dal tétovának tűnő kalimpálózásának, s az utána következő szám fájó gyengeségének, elmondhatjuk, hogy a Kistehén nemhogy visszalépett vagy akár csak megtorpant volna a legjobb kortárs magyar zenekar-státusz felé vezető úton, hanem még egy (mondjuk fél) lépést tett is ebbe az irányba. Új lemezükön, ha nem is „mind”, de a dalok többsége „szép és igaz”, a kompozíció is majdnem hibátlan, mégis, Kollár-Klemencz abszurd poénosságuk mellett sokszor szívszorító, összetéveszthetetlen dalszövegei, néhol hamiskás, autodidakta-jelleget sugalló, végtelenül (már-már védjegyszerűen) egyedi énekmegoldásai és a láthatóan egyre magabiztosabb, sokféle stílusban egyre otthonosabban mozgó, saját hangját egyre inkább megtaláló zenekar már majdnem a legjobb a hazai színtéren.

S addig is (reméljük egyben: nem is csak addig), míg ide eljutnak, egyszersmind a legszerethetőbbek is.

Drum & Monkey Music, 2014, 38:19

CÍMKÉK: