Janáček Glagolita miséje hangfelvételen és élő előadásban
Az új kiadványokat figyelemmel kísérő a közelmúltban felfedezhette azt a CD-t, amelyek Janáček Glagolita miséje és Sinfoniettája szerepel. És akkor talán még nem is tudta, hogy hamarosan élőben is hallhatja az oratorikus remeket a Vigadóban.
A Glagolita mise iránti érdeklődés részben a különleges címnek is betudható – ám aki meghallgatta a kompozíciót, szívesen vállalkozik eme élmény többszöri felidézésére. Örömmel fogadtuk tehát a Cseh Filharmónia Kórusának (Brno) és a Strasbourgi Filharmonikus Zenekarnak a közös produkcióját (a felvétel dirigense Marko Letonja, a szólókat Malin Byström, Jennifer Johnston, Ladislav Elgr és Adam Plachetka énekli). A kiadvány külön értéke, hogy a kísérőfüzet négy nyelven tartalmazza a mise szövegét (külön feltüntetve, hogy a liturgikus szöveg mely részeit nem zenésítette meg Janáček). A műnek a közelmúltbeli többszöri újrahallgatása olyan „alapot” jelent, amelynek birtokában értőbb figyelem jut a koncert-előadásnak.
(Warner Classics 0190296280634)
Október 18-án csendült fel Janáček kései remeke a Vigadóban. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart és a Nemzeti Énekkart Kovács János vezényelte, szólistaként Pasztircsák Polina, Schöck Atala, Fekete Attila és Kovács István énekelt. A hangverseny második részében szerepelt, miután hallhattuk Dvořák Hazám-nyitányát és Bruckner Te Deumát. Első pillantásra talán „embert-próbáló” műsornak tűnik, de az élményszerű interpretáció maradandó élménnyé varázsolta – kiváltképp a Janáček kompozícióját. Vélhetőleg azok számára is, akik ezúttal találkoztak először (élőben) a művel.
A hangversenyt az előadók Tátrai Vilmos emlékének ajánlották, ehhez „aktualitást” az adott, hogy a közelmúlt volt a korszakos jelentőségű művész születésének 110. évfordulója.
A Vigadó Dísztermének sajátos atmoszférája van – és ez jótékonyan ellensúlyozza, hogy időnként olyan művek hangzanak fel itt, amelyek akusztikai követelményeinek nem igazán felel meg a terem. A szimfonikus zenekar mögött közvetlenül helyezkedett el a kórus, ami a résztvevők számára korántsem ideális, hiszen nyilvánvalóan „aránytalanul” hallják a felcsendülő muzsikát. Hogy az mégis mindig „arányos”, vagyis a partitúra (a hangszerelés) megannyi aprósága megvalósul, erről a közkedveltségnek örvendő dirigens, Kovács János gondoskodik. De nem volt kedvezőbb a szólisták helyzete sem, akik leginkább csak a hátuk közepével érezhették a karmesteri utasításokat (avagy az exponált pillanatokban némi forgolódással). Ráadásul szinte összeért a képzeletbeli pódium az azonos szintű nézőtérrel! Ezúttal is remekül vizsgázott a zenehallgatási aktivitás: a lényegre figyelő publikumot nem zavarták a fent említett körülmények. Sőt, az sem, hogy a teremberendezés minimális vizuális élményt tesz lehetővé.
A hangulatos zenekari bevezető műsorszám után örömmel tapasztaltuk, hogy „nézőbarát” betűtípussal és –mérettel olvasható a vetített szöveg. Sajátos jelenség, hogy – bár a latin szöveg ismertnek tekinthető – fordítása legalább annyira szükséges volt, mint az ószlávé. Miközben követtük a nagyformát, s azon belül a tételek tagolódását (amelyben a kórus- és szólószakaszok váltakozása adta a legbiztosabb támpontot), nem mindig lehetett érteni a szöveget. Ebben minden bizonnyal az akusztikának is szerepe van – mindenesetre, a hallott érzelmi-indulati töltések egyértelmű tájékoztatásához „jól jött” az olvasnivaló.
Az est legnagyobb élményét kétségkívül a mise jelentette. Vélhetőleg az előadóknak is (nekik kettős szempontból: a játszanivaló megformálása, az állandó aktív jelenlét dinamikusabbá tette a folyamatokat, a hangszerelés apró finomságai pedig megannyi szólisztikus megjelenéshez kínáltak lehetőséget). Remekeltek a szólisták is, többnyire egyértelműen érzékeltetve a tétel egészében elfoglalt pillanatnyi helyüket : hol „előénekesként”, hol pedig a közös fohász „megkoronázásaként” hallatták hangjukat. A szólista-szakaszokban sem volt zavaró némi heterogeneitás: kifejezetten érdekes volt, ahogy a különböző „személyiségek” tolmácsolták személyes (azonos szövegű) kérésüket. Ebben a műben értékelhettük igazán Fekete Attila hangjának átütőerejét.
Úgy tűnt, ez a műsor valamennyi közreműködőt arra inspirálta, hogy teljes „jelenléttel” muzsikáljon. Érdemes volt követni a zenei folyamatokat, felismerve a szerkesztőelveket – de ha valaki pusztán hatni engedte magára a zenét, annak is tartalmasan telt az ideje. És utólag is érdemes foglalkozni a felvétellel – a Misén túl a zenekari szerző darabját is megismerve.
