Interjú a VOYAGE zenekarral
Egy felfelé ívelő pálya, amely az országos és nemzetközi sikerek ellenére hirtelen félbetört; három önerőből kiadott és menedzselt nagylemez; egyedi hangzás, dobgép és angol nyelvű dalszövegek; kísérletezés és kívülállás. Ma már talán kevesek ismerik a ’90-es évek magyarországi dark-gothic zenei vonalának egy különleges tagját, a békéscsabai VOYAGE zenekart, amely azonban saját szubkultúrájának nagyon is meghatározó komponense volt. Cselovszki Rolanddal, a zenekar énekes-gitáros-szintetizátoros tagjával beszélgettünk a VOYAGE történetéről, a hazai underground viszonyairól, az undergroundon belüli mainstream és periférikus pozíciókról a közelgő, július 13-i, szombati A38-as „visszatérő” koncert alkalmából.
A VOYAGE zenekar
Az A38 beharangozója szerint 18 éve léptetek fel utoljára. Pontosan mikor és hol volt a „búcsúkoncert”?
A szélesebb közönség a 2000-es Sziget Fesztiválon, illetve a 2000-es Mezőtúri Wanted Fesztiválon találkozhatott velünk. Akkor már kissé „lötyögött a gépezet” – ami annyit tesz, hogy ezeket a nagy bulikat póténekessel vállaltuk be, mivel az akkori énekesünk éppen külföldi idénymunkát vállalt. Egy szintén ilyen helyettesítős bulit lenyomtunk még Szarvason, a Zebra Clubban, majd télen, már ismét az eredeti felállásban volt egy békéscsabai (Ifiház), majd egy békési (Kazamata) koncertünk 2001 februárjában, ami végül is az utolsónak bizonyult.
Miért oszlott fel a zenekar?
Az énekesünk, Félix (Petrovszki Félix – a szerk.) nem kívánta folytatni. Érlelődhetett ez benne akkor már egy ideje, ám hogy miért, arra elfogadható magyarázatot nem igazán tudott adni, és később sem adott, pedig a zenélés mellett barátok is voltunk. Laci (Mazán László – a szerk.), a basszerosunk a budapesti egyetemi évei után akkor már Pécsre költözött, ami szintén jelentett némi akadályt, de ezt mindig megoldotta, illetve megoldottuk valahogy. Én magam úgy emlékszem, hogy az utolsó koncertünkre menet, a kocsiban tudtam meg, hogy Félix nem akarja folytatni. Szóval ilyen kurtán-furcsán fejeződött be akkor a történet. A gitárosunk, Moha (Kovács Zsolt – a szerk.) és én még folytattuk egy darabig más néven, de azért akkor és ott megtört valami bennünk.
Békéscsabáról indultatok, amely korántsem nevezhető egy zeneileg kreatív műhelynek, ti mégis valami egészen szokatlanba nyúltatok. Hogy ismerkedtetek meg, és honnan jött a koncepció?
Érdekes dolog ez, mivel időben és/vagy térben távolabbról szemlélve ez valóban tűnhet így, ám a kép csalóka. Nagyon sok együttes működött akkoriban Csabán (is). Legalábbis nekem úgy tűnt akkoriban. Ráadásul mindenki valami mást akart csinálni, mint az addigi vagy akkori mainstream – ez az attitűd nyilván benne volt a levegőben azokban az időkben. A VOYAGE-ba is tulajdonképpen három különböző zenekarból érkeztünk. Ami összekötött minket, az a közös zenei érdeklődés volt, illetve már korábbról ismertük egymást: koncertekről, bulikból.
Milyen lehetőségek voltak egy elszigetelt, vidéki kisvárosban?
Ahogy utaltam is erre, főként a ’90-es rendszerváltozást követően nagyon beindult a zenei élet Békéscsabán is – persze, ez alatt az underground, alter világra gondolok elsősorban. A nyugati zenék már a ’80-as években sem voltak elérhetetlenek. A mainstream akkor is eljutott mindenhova, habár az akkori Jugoszláviából behordott lemezeken keresztül már hozzá lehetett jutni néhány „elvarázsoltabb” zenéhez is. A nyugaton is inkább rétegzenének számító alter világ viszont akkor még nagyon is a tiltott kategóriába tartozott az országban, ezért aztán egyrészt elérhetetlen volt (hogy ne mondjam: büntették), másrészt roppant gyenge színvonalon működött, főként Pesten. Óriási dolog volt tehát, amikor – ha jól emlékszem – ’86-ban elindult az első nyugati műholdas adók magyarországi sugárzása: MTV, Sky és Super Channel, többek között. Aztán persze ’90 után még inkább ránk szakadt a zenei kultúra – minket, fiatalokat nyilván ez érdekelt a leginkább. Ahogy ez az országban mindenhol jellemző volt, úgy a csabai piac is tele volt például lengyel, meg a jó ég tudja honnan származó, kalóz kiadású kazettákkal. Viszonylag sok helyen voltak koncertek is, bár korántsem a mai feltételekkel és háttérrel. Inkább amolyan szedett-vetett, meg csináld magad jelleggel, rossz hangosítással és rossz hangszerekkel. Az összes akkori magyar underground együttes járt Csabán rendszeresen, a Téglában, a Vasutasban, az Ifiházban vagy a Narancsban. Nem éreztük magunkat különösebben elszigeteltnek, legalábbis ami a ’90-es évek elejét-közepét jellemezte. Sőt!
Az 1990-es évek vége, a 2000-es évek eleje: a magyar alter fénykora, Kispál, Quimby, Hiperkarma, 30Y… Beilleszthető a Voyage ebbe az áramlatba, vagy inkább kívülállóként gondoltok magatokra?
Mindenképpen az utóbbi. A Kispál és a Quimby néhány évvel korábbi eresztések, egy szélesebb piacon talán nem is igen említettek volna egy lapon minket velük – gondolok itt a stílusra, természetesen. Bár felléptünk mindkét banda előtt, de úgyszólván ránk se néztek, két szót sem szóltak hozzánk. Mi sem hozzájuk. Egyszerűen másik világ voltak, ami minket nem is nagyon vonzott. Zeneileg semmiképpen. Helyi szinten a Nihil volt említhető többek között, akik közvetlenül előttünk léteztek időben, és szintén úgyszólván a siker kapujában hagyták abba. A Hiperkarma és a 30Y pedig már későbbi történetek, ők utánunk jöttek, amikor mi már abbahagytuk. Velünk egy időben indult vagy létezett viszont a HS7, a Publo Hunny, vagy a dark színtéren – ahova mi is valahogyan besorolódtunk, pontosabban besoroltak minket – az Árnyak vagy a Land Of Charon. Esetleg említhető még a BlackOut vagy a helyiek körül az MZ/X. Az underground „mainstreamjébe” mégsem kerültünk bele igazán, mivel nem voltak megfelelő szálaink az ezt népszerűsítő fórumokhoz. Ennek a kiépítése akkoriban a mainál sokkal nehezebben ment, és mi nagyjából akkor hagytuk abba, amikor már éppen elértünk néhány eredményt ezen a téren. Legalábbis már nem kellett kuncsorognunk egy-egy nagyobb fesztivál vagy klub színpadán való megjelenésért, és már éppen elkezdtek hívogatni minket ilyenekre – Sziget, EFOTT, Mezőtúr, hogy csak az akkori legnagyobbakat említsem.
Tökösebb lesz a sound
A fenti zenekarok jelentősége leginkább azzal mérhető, hogy megreformálták a magyar könnyűzene nyelvét dalszöveg szinten és zenei megoldásokat tekintve egyaránt. Ezzel szemben ti angol nyelvű dalokat írtatok, és egy nálunk akkor talán nem annyira kitaposott zenei hagyományra építkeztetek. Hogy látjátok a pozíciótokat ezekkel kapcsolatban?
Valóban, ők inkább tekinthetők a magyarországi underground kultúra részének, jócskán merítettek is abból, esetenként „mentoráltjai” is voltak a ’80-as (’70-es?) évekből megmaradt figuráknak. Én meg nem tudnék felsorolni egyetlen magyar együttest sem, aki különösebben hatott volna ránk. Természetesen ismertük a zenéiket, de nem rájuk figyeltünk, mivel számunkra már valami torz és gyenge másolatnak tűntek általában. Mi pedig az általunk eredetinek vélt, illetve minket igazán érdeklő, főként ’80-as évekbeli angolszász zenékből akartunk meríteni. Valóban egyfajta csodabogarak voltunk akkoriban. Egyetlen szcénába sem illettünk bele igazán. Az angol nyelvű szövegekkel kapcsolatban pedig: többen is indultak ilyen elképzeléssel és koncepcióval már abban az időben, de hamar betörték őket a kiadók, és a kiadók megmondóemberei, illetve a médiában sem kaphattak akkora teret. Az akkori zenei piac a mainál fokozottabban importra volt berendezkedve. Nekünk azonban nem voltak ilyenfajta kötöttségeink vagy érdekeltségeink, szóval mentünk neki a falnak.
Ha már zenei hagyomány, mennyire volt szubkulturája a new age, posztpunk, synth-punk vonalnak akkoriban Magyarországon?
Leginkább semennyire. Így lettünk mi is a dark-gothic szcéna részei, ahonnan szintén mindig kilógtunk. Ami az értékelhetőbb szintialapú zenéket illeti, minden ezer fő feletti lakosú faluban akadt egy Depeche Mode-klón együttes, megyei jogú városokban pedig legalább három-négy, plusz hébe-hóba néhány Bonanza Banzai-utánzat is akadt, de a ’80-as évek kevésbé fősodorba tartozó zenei világát egyébként nem igazán képviselte senki akkoriban. A kiadók és a média pedig főként importra voltak berendezve, vagy itthoni klónokra, olcsó és egyszerű, igazán gagyi produktumokra, így minket nem nagyon tudtak hova tenni.
Hogyan adtátok ki első, Vogue című albumotokat? Milyen volt a fogadtatása?
A szombathelyi LMS stúdióban vettük fel az anyagot. Persze nem állt mögöttünk senki, így szerzői kiadásban jelentettük meg a felvételt. A vártnál jobb fogadtatásban részesült, még úgy is, hogy a nagy terjesztők nem foglalkoztak vele. Mi magunk adtuk be egy-egy lemezboltba, illetve vittük magunkkal a koncertjeinkre, küldözgettük újságoknak, szervezőknek. Ennek köszönhetően juthattunk be először egy-két nagyobb fesztiválra, illetve az ország távolabbi részein lévő klubokba.
Hogyan alakult a zenei karrieretek? Sikerült kitörni Békéscsabáról, zeneileg érvényesülni hazai vagy nemzetközi porondon?
Persze, bővültek a koncertlehetőségeink. Egy évvel később, ’97-ben felvettük a második albumunkat is, és a hazai fellépések mellett eljutottunk Olaszországba és Angliába. Sőt, még Japánból is kaptunk visszajelzést, ami az akkori harmatgyenge, éppen csak kibontakozó internetes világot figyelembe véve óriási dolognak számított.
Mindhárom albumotokat dobgéppel vettétek fel. Ez előnyt vagy hátrányt jelentett.
Én – nyilván elfogult vagyok – azt gondolom, hogy ez inkább előny volt. Akkoriban sem volt sok dobos, és nem egy zenekar ment szét egy-egy megbízhatatlan dobos miatt, vagy azért, mert nem találtak embert erre a feladatra. A dobgép ráadásul megkülönböztetett minket a többi együttestől. Nem beszélve arról, hogy ennek köszönhetően megtanultunk sokkal pontosabban játszani. A poposabb jellegű dalainkhoz is jobban passzolt sokszor. Megkönnyítette a dalok megírását, konkréttá, követhetőbbé és következetessé tette a dalszerkezetet. Plusz nem volt szükség annyi helyre és nem kellett annyit pakolászni – ami marha nagy előny tud lenni, ha egy együttesnek egy kölcsönkért kis személyautónak is örülnie kell, amivel a koncertjeire eljuthat. Bár olyan is előfordult, hogy vonattal vagy busszal utaztunk.
Miért döntöttetek úgy, hogy újra összeáll a zenekar?
Egyszerűen most jött el az ideje. Több-kevesebb időre mindannyian letettük a hangszert, de olyan ez, mint a dohányzás: leszokni nem lehet róla, csak abbahagyni, ami nem ugyanaz. Egy zenész mindig zenész marad. Most éreztük úgy, hogy van kedvünk ehhez újra. Talán mostanra tudtuk felvenni a fonalat ismét pozitív energiával – legalábbis ami a zenekar megmaradt részét illeti, mert mint menet közben, de még idejében kiderült, Félix sajnos nem tart velünk. Viszont most már ezen is túl tudtunk lépni. És persze vannak új dalkezdemények, új ötletek, új és izgalmas hangzások is, amikkel foglalkozni szeretnénk. Bár most egyelőre a visszatérő koncertünkre helyeződik a hangsúly.
Mire számítsunk a július 13-i, szombati VOYAGE koncerten?
Egy másfél órás szettben tulajdonképpen megjelenik majd az együtt töltött évek teljes keresztmetszete. Persze új hangszereléssel, mai hangzással: az elektronikus dobalapok a koncerten például inkább a háttérbe szorulnak majd, és az élő dob veszi át a szerepüket. Az energikusság mindig is nagyon jellemző volt a fellépéseinkre, most azonban rockosabb, tökösebb lesz a sound. Letisztultabbak lesznek az alapok, amiken annak idején azért – természetes módon – hallatszott a ’90-es évek végének befolyása. Gyakorlatilag az összes dalt újraírtuk, újragondoltuk – az alapvető szerkezet és a lendület megtartásával. De eldobtuk a ballasztokat és a sallangokat, aminek köszönhetően úgy érezzük, hogy a kész dalok soha nem álltak olyan közel a valódi elképzeléseinkhez, mint most. Az A38 által biztosított körülményeket tekintetbe véve pedig pláne elmondható, hogy egy valóban új VOYAGE minőséget tapasztalhat meg a közönség. Szintén egy régi kapcsolatunknak, a Fekete Zaj-os Varga Balázsnak köszönhetően vendégünk lesz az Intimate Stranger együttes Chiléből. A koncertek után pedig hajnalig megy majd a Wave Club, ami annak idején többek között az én projektem volt, és Békéscsabáról, a Fegyveres Erők Klubjából sokan ismerik. Egyfajta alteros/szintipopos, zenés-táncos buli ez, ami 4-5 éven át ment annak idején. Szóval várunk mindenkit nagy szeretettel, és köszönjük az interjút!
