A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál emlékei
A CAFe széles műfaji skálájának felbecsülhetetlen értéke, hogy nyitottságra inspirálta az érdeklődőket.
The King’s Singers
2018 októberében 5-e és 21-e között ugyancsak próbára tette az érdeklődő (potenciális) nagyközönség szervezőkészségét a fesztivál, amikor is a 17 nap során 140 kortárs programot kínált (zenei, színházi, képzőművészeti, opera- és táncelőadásokat) a főváros kulturális intézményeiben és közterein. Elgondolni is sok: 55 helyszínen.
A választást csak részben könnyítette a személyes érdeklődés irányulása, hiszen a „csak itt, csak most” lehetőségnek mindig van valami sajátos vonzereje. A (magyarországi és ős-) bemutatók is csábítóak, kiváltképp, ha sejteni lehet: nem egyhamar kerülnek ismét előadásra a művek. És ez csak a CAFe – vele egyidejűleg pedig az „egyéb” kulturális kínálatok, amelyek általában erőteljesek az évadkezdetkor (a bérlettulajdonosok néhány estéje pedig eleve foglalt!).
Időben beindultak a reklámozás gépezetei – megannyi plakát hívta fel idejekorán egy-egy különösen propagált műsorra a figyelmet. Nyilvánvaló: ennek is szerepe volt az érdeklődés irányításában, az erővonalak elrendezésében. Aminek viszont kevés (vagy szinte semmi) propaganda nem jutott, szélárnyékban szomorkodhatott, kiesve a pezsdítő lendület főáramából.
A CAFe idején a „kortárs” nemcsak hogy nem szitokszó, olyan kuriózumnak a beharangozása, ami iránt ki-ki leginkább csak a saját felelősségére érdeklődhet, hanem a jelenidejűség hangsúlyozása. A mi időnké, a mi korunké, a most élő több generáció felvonultatásával.
Könnyen elveszhetett a zenebarát e gazdag, változatos kínálat áttekintése során, sajnálkozva, hogy minden napnak csupán egyetlen estéje van, és kevés műsor került több alkalommal is megrendezésre. Érvek és ellenérvek hálójában születhettek a komoly és komolytalan döntések, néha az eleve borítékolt értéket, máskor a szórakoztatónak ígérkező különlegességet választva. De a rutinos rendezvénylátogató számára könnyű volt néhány „bombabiztos” élményforrást találni, bármely műfajban, fajsúllyal.
Következzék kaleidoszkópszerű visszapillantás néhány emlékezetes produkcióra.
Október 7-e, Uránia Nemzeti Filmszínház. Aki szépen tubáskodik címmel a Szegedi Trombone Ensemble játszotta a STUDIO 5 zeneszerzői csoport egy-egy olyan művét, amelyet – valamilyen szinten – Varró Dániel verse inspirált. És mivel egy kivételével kizárólag hangszeres kamaraműveket, meghívták a szerzőt is, hogy felolvassa az inspiráció-forrás verseket. A költőt nemcsak verseiért illeti elismerés, hanem előadói teljesítményéért is, amidőn úgy mondta a Dani- és Dániel-verseket egyaránt, hogy a versformákban/versmértékekben járatlan hallgató is megérezhette azt a ritmikus (versmértékes) tartást, amely különleges keretet biztosít a szellemes-frappáns szövegeknek. És egy-egy ilyen élménnyel gazdagodva mindenki fogékony lett a hangszeres poénokra, amelyekben nem szűkösködtek a darabok. Igaz, Solti Árpád extrém megzenésítéséhez nem kért kommentárt a költőtől a műsorvezető Csepelyi Adrienn. De arra lehet számítani, hogy a közönség legalább egy-két zeneszerző nevét hozzátanulja a korábban ismertekhez (Bella Máté, Kutrik Bence, Varga Judit, Virágh András Gábor). És arra is, hogy minden tudományos információnál maradandóbb tudást kapott a Gyivicsán György alapította Szegedi Harsonaegyüttes jóvoltából a rézfúvós hangszerek lehetőségeiről (a címbe egyébként a tubások szójáték által kerültek, utalásként Varró Dániel különleges „apanaplójára”, mely Aki szépen butáskodik címmel jelent meg).
Több rangos rendezvénynek adott helyszínt a Budapest Music Center, ezek sorában megkülönböztetett jelentőségű volt Varga Tamás csellókoncertje (október 8.). A művész két évtizede él Bécsben, ahol 2001 óta a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája, amellett világszerte koncertezik, mesterkurzusai iránt több kontinensen mutatkozik nagy érdeklődés. Játékát megannyi CD-felvétel örökíti meg, ám a személyes élmény, „élőben”, ráadásul szólistaként hallani, magyar viszonylatban fehér holló ritkaságú. Örök vesztesége a vonós-szakmának, hogy nem éltek a lehetőséggel, hogy Kodály Szólószonátáját hallhassák a művész előadásában, valamint négy olyan mű ősbemutatóját, amelyek megírására Varga Tamás inspirálta a szerzőket, ahhoz a műsorhoz, melynek „magvát” a Kodály-szonáta adta. Tehát, valamiféle Kodály-reflexióra is lehetőségük nyílt a komponistáknak, és valóban érdekes volt végighallgatásuk során megfigyelni, ki mire reflektált. Vajda Gergely, Aaron Jay Kernis, Vidovszky László és Akira Nishimura műveit és a gordonkairodalom törzsanyagához tartozó, korszakos jelentőségű Kodály-művet egyaránt kotta nélkül játszotta Varga Tamás. Merhetjük remélni, nem csak az egyszeri előadás kedvéért történő szellemi teljesítményt kell értékelni e gesztusban, hanem előadóművészi felelősséggel a további sorsukról (megszólaltatásukról) is gondoskodik. Nyilvánvaló: az új művek sem csupán papíron, felsorolásszerűen tartoznak repertoárjához!
Csellista-élményt köszönhetünk Rohmann Dittának is, aki hasonló elkötelezettséggel játszotta a Budafoki Dohnányi Zenekar „Kortárs romantikusok” című estjén Vajda János Csellóversenyének új verzióját (október 17.).
Méltán jutott teltházas érdeklődés a rendezvénysorozat (egyik) záróestjének, amikor a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a fennállásának 50. évfordulóját megért King’s Singers lépett fel (október 21.). A félévszázad során fokozatosan cserélődtek az énekesek, ám az eredeti felállás rendkívüli népszerűségének köszönhetően akkor sem csökkent az együttes iránti lelkesedés, amikor az aktuális tagok hangja nem illeszkedett abban az éteri minőségben, amellyel a korábbi és későbbi felállás rendelkezett. A cambridge-i King’s College énekes-neveltjeinek hangi képzettségét, kamaraénekesi kulturáltságát azóta is etalonként tartja számon a szakma. Nem titok persze, hogy az idők folyamán a hat „múzsafi” nagyon is tekintettel volt a közönségigényre, az együttes repertoárja oly módon gyarapodott, hogy egy-egy új formáció a maga sajátjával bővítette, miközben a meglévőnek esetleg csupán a töredékét vette át. Korszakos jelentőségű esemény volt, amikor Szőllősy András rendkívüli igényeket támasztó kompozícióit hallhattuk az előadásukban. A nekik szánt tételek – kétségkívül igényességük okán – sajnos régóta a repertoár passzív részébe tartoznak. Öröm viszont, hogy a fél évszázados fennállás ünnepi alkalmára ismét született magyar kompozíció, s tanúi lehettünk Gyöngyösi Levente: Veni Jesu, veni amor című darabja ősbemutatójának.
A CAFe széles műfaji skálájának felbecsülhetetlen értéke, hogy nyitottságra inspirálta az érdeklődőket (Bernstein szerzősége például jelentős súllyal esett latba, a „kortárs” opera iránti kezdő érdeklődőknél). Azon viszont aligha csodálkozhatunk, hogy a kamarazene csupán satellitként bolyonghatott a végtelenül gazdag kínálatban – nem biztos, hogy a Mini-Fesztivál integrálása (a rendezvénysorozat eszmei jelentőségének elismerésén túl) tényleges haszonnal jár akár a szerzők, akár az előadók számára. Mert vonzerejük hátrányos helyzetbe kerül, a súlycsoportját illetően.
