Schiff András a Salzburgi Ünnepi Játékokon
Meddő gesztus lenne akár Bach, akár híres sorozatának „értékelése”. Csakúgy, mint Schiff András zongorázásáé.
Fotók: Salzburger Festspiele / Marco Borrelli
Az idén július 20-tól augusztus 30-ig tartó fesztivál fantasztikus műsorfolyamában négy helyszínen 11 szólóest kapott helyet (igaz, közülük „kakukktojás”, hiszen a Bartók és Sztravinszkij műveiből összeállított programot Yuja Wang (zongora) és Martin Grubinger (ütő) szólaltatta meg, három további ütős közreműködésével). A hangszerek közül elsöprő fölényben a zongorával (a fent említett esten kívül egy gordonkaest szerepelt a kínálatban), a szerzőket illetően többségük „vegyes” kínálattal, egy szerző (J. S. Bach) oeuvre-jéből kizárólag a gordonkaművész Jean-Guihen Queyres válogatott, valamint – igaz, ezt aligha nevezhetjük „válogatásnak” – Schiff András, aki két esten (augusztus 12-én és 16-án) a Wohltemperiertes Klavier két sorozatát szólaltatta meg.
Varró Dániel „elszabadult szabadvers”-ének címe szerint „Minden olyan mint minden”. Valami hasonló azonosságot éreztem a „mindegy” és a „nem mindegy” között, Schiff András (második) szólóestjét hallgatva a Mozarteum nagytermében. Mert egyrészt „mindegy”, hogy mit játszik – mert amit műsorra tűz, az számára fontos, s ezáltal a hallgató is azt érzi, hogy épp az adott programnak van kivételes aktualitása. Másrészt – és ez épp abból következik, hogy a műsorválasztás Schiffnél egyértelműen az előadóművészi produktum külön (nevezetesen az első) fejezete – semmi sem kevésbé mindegy, mint az, hogy épp mi kerül előadásra. Vagyis, nem mindegy!
Meddő gesztus lenne akár Bach, akár híres sorozata „értékelése”. Csakúgy, mint Schiff András zongorázásáé. Voltaképp mindegy, hogy ki és mit ír bármelyikről. Vagyis, éppen hogy nem mindegy. De még inkább nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló helyet mire fordítja az élménybeszámoló. Mert kritikának éppúgy nincs helye, mint dicséretnek. S bár az élmény aligha megosztható, nem mindegy, hogy az élményforrás létének (mibenlétének) mekkora a holdudvara. És ez a „nem mindegy” immár túlmutat az elmúlt eseményen, létjogosultságát épp az adja, hogy információkkal szétbombázott világunkban olyan értékforrásokra próbálja felhívni a figyelmet, amelyek ugyan nem szorulnak ilyesfajta „reklámra”, ám effajta tájékoztatás felbecsülhetetlen értékű azok számára, akik még nem kerültek hasonló értékorientált élmény-lehetőségek bűvkörébe.
A Wohltemperiertes Klaviernak mindkét sorozata egyazon különleges vállalkozásnak a mintapéldája, amelynek során a szerző a legzeneibb módon jellemzi az egyes hangnemeket. A hangnemszimbolika, mint olyan, érdekesség, késői korok embere úgy érzi, megfejtést kap olyan talányhoz, amelynek ismeretében beavatottnak érezheti magát. Mint aki nemcsak a bűvész trükkjét, de a varázsló titkát fürkészi – eredménnyel. A leegyszerűsítő ismeretterjesztés nyomán olyan képzete támadhat az érdeklődőnek, hogy Bach azért komponálta a sorozatokat, amelyekben minden billentyűhöz tartozó dúr és moll hangnemben szerepel egy-egy prelúdium és fúga, hogy megmutassa: lám, a „jól temperált” hangszeren minden hangnemben lehet játszani (mármint, a hangszer finomító hangolása nélkül). Hogy mennyire „nem erről van szó”, arra számomra Földes Imre egy zenetörténeti előadásának (nevezzem így zeneakadémiai zenetörténet óráját) egy megjegyzése szolgált életfogytiglani tanulsággal szolgált. Hogy a sorozat jelentősége korántsem ebben merül ki, arra megválaszolt kérdéssel mutatott rá: Minek komponált volna ezért 24 prelúdium és fúgát Bach? Ehhez elég lett volna egyet-egyet (dúrban és mollban), és mellé az utasítás: játszd el valamennyi dúr ill. moll hangnemben. De a 24 tételpárnak épp az adja meg a jelentőségét, hogy nem mindegy, melyik hangnemben fogalmazta meg őket a szerző. És épp ebben rejlik valamiféle bachi hangnemszimbolika jelentősége.
Schiff András estjén hallgatva a prelúdium és fúga tételpárok sorozatát, aligha foglalkozott bárki is a hangnemekkel. Karakterek, sőt, atmoszférák sorjáztak, mindegyik teljes-világ életérzéssel. És Schiff, Bach zseniális darabjainak kongeniális közvetítője, egyre-másra mutatta fel a zsánereket, más-más hangulati szférába vezetve a hallgatóságot.
Olyan világba, ahol okafogyottá válnak a karakterizáló jelzők, afféle lélektől-lélekig ható közvetlenség uralkodik. Pontosabban: van, éspedig örök érvénnyel.
A 12 tételpárt követő szünet hozta vissza az időszakosan megszűnt reális időérzetet – ekkor vált érezhetővé a szellemi kirándulás egész embert igénybe vevő követelménye. Még csak rosszalló fejcsóválásom sincs azokra, akik (kevesen) nem tértek vissza a szünet után a koncertterembe. Ők „ennyivel” telítődtek, míg mások vállalkoztak e szellemi (értelmi és érzelmi) kalandtúra teljes pályájára. Mert a készség-szintű koncentráció mértéke nem elhatározás kérdése!
Az viszont biztos, hogy Schiff hangversenyén nem volt lehetőség „lazításra”. S az is, hogy mindez – bármilyen furcsa is lehet – nem volt fárasztó. Az alkotó- és előadóművészet magas szinten adott egymásnak kezet – és ebben a virtuális tér-idő játékban immár mindegy lett, hogy ki mennyire ismeri az egyik-másik darabot, vagy épp az egész sorozatot. Ami nem mindegy: szavakon túli tapasztalatot kapott egy komplex zenei világról. Bachéról.
