Balog József új Hungaroton-felvételéről
Balog József (1979) fiatal tehetségként elsősorban Liszt-játékosként hívta fel magára a figyelmet, csakúgy, mint generációjának több jelentős képviselője, így Farkas Gábor (1981), Lajkó István (1982), vagy akár a szűk évtizeddel fiatalabb Balázs János (1988) – hogy csak a legismertebbek közül soroljak néhányat.
Azonban csakhamar kiderült, hogy őszinte érdeklődésből fakad repertoárbővítő gyakorlata: nemcsak alkalmi felkéréseknek eleget téve vállalkozott további művek megtanulására. Különösen figyelemreméltó, hogy szívesen vállalkozik „összkiadás”-jellegű feladatokra, így Kodály vagy Lajtha László össze zongoraművének megszólaltatásával. A „térbeli” kirándulásokra is alaposan felkészül, ezt példázza a közelmúltban megjelent Gershwin-felvételét követve az a műsor is, amely a francia zongoramuzsika gazdag világába ad betekintést.
Rameau – Debussy – Boulez: három stíluskorszak, három ízlésvilág, s úgy tűnik, ideális idegenvezető ehhez az időutazáshoz Balog József. Egyazon modern hangszeren játssza a műsort, s a 18. századi clavecin-darabok is meggyőzően szólnak itt, ékes bizonyítékaként annak, hogy a korhű hangszerválasztás önmagában korántsem egyetlen kritérium a darabok hangzó életre keltéséhez. A billentéskultúra, a díszítések cizellált kidolgozása (oly módon, hogy a sajátos hangzást ne furcsaságként, távolságtartóan vegyük tudomásul) azt eredményezi, hogy a G-dúr és g-moll hangnemű szvit-tételek mindegyikét markáns álarcként észleljük, olyan jelmezként, amely az előadónak „testére szabott”. Korhű kosztümös film portréihoz hasonlatos az a „divatbemutató”, amelyen címmel/karakterrel ellátott, vagy a programra utalást nem tartalmazó tételek felvonulnak. Közülük legismertebb a hangzáshoz frappánsan társuló darab, A tyúk – Szokolov koncertjeinek látogatói pedig örömmel ismerhetnek rá a ráadás-sorozat egyik időről-időre visszatérő, közkedvelt darabjára, amely a Les sauvages (A vademberek) címet viseli.
Csaknem két évszázaddal későbbi pillanatokat idéz Debussy két Images-sorozata (mindkettőben három, konkrét címmel ellátott darab szerepel). Az első sorozat középső darabja Hommage à Rameau – tanulságos megtapasztalnunk a nyolc Rameau-miniatűr után, hogy a honfitárs Debussy számára korántsem a díszítésekkel ügyesen bánó zeneszerző-elődnek szándékozott emléket állítani.
Itt is kamatoztatja érzékeny billentés-kultúrát, hangszín-árnyalatokban gazdag fantáziáját Balog József; hasonlóképp aprólékosan kidolgozottak, mondhatni, érzékeny mókusszőr-ecsettel felvitt tónusok egymásba tűnése mellett precíz vonalvezetésről is tanúskodva.
És ha két szerzőnél a karakter- és színérzékenységet dicsértük, Pierre Boulez Incises című kompozíciójánál (annak is későbbi, 2001-es verziójánál) az intellektuális formai áttekintésnek adózhatunk elismeréssel. Mert hiába „tudni” Boulezről, hogy kompozícióinak jellegzetessége a végiggondolt szervezettség, a rend iránti elkötelezettség, a hallgató – kiváltképp, ha nemigen jártas a szerző zenei világában – könnyen talajtvesztetté válhat. Balog József interpretációjában a bő tízperces mű prizmafénnyel átvilágított, mondhatni, akár első hallásra is jól követhető a hallgatnivaló, nem igényel fárasztó figyelmet a megértésre való törekvés.
Mindehhez járul Fazekas Gergely tudást-közvetítő kísérőszövege, amely egyszersmind arra inspirálja a lemezhallgatót, hogy maga is járjon utána a francia zenéről hozzáférhető magyar nyelvű szakirodalomnak.
