Hungaroton-album
A Várjon Dénes – Simon Izabella házaspárnak, valamint dr. Székely Györgynek köszönhetően bő kétórányi romantikus zongoramuzsika vált közkinccsé, kétkorongos Hungaroton-album formájában.
Amikor engedett a kísértésnek, az első emberpár aligha volt tisztában tettének következményével. Valójában fel sem tudhatta mérni, milyen „veszélyként” leselkedik rá a Paradicsomból való kiűzettetés.
Példájuk mit sem veszített az aktualitásából, a következmények ismeretében vagy anélkül rendre megtagadtatnak parancsok, kívánságok, elvárások. A művészetek számos területén közismertek olyan jelenségek, amelyek az alkotó (vég)akaratával szembe mentek. Az ilyesfajta tragikus vétségek gyakran nagy haszonnal jártak (elég, ha Kafka életművére vagy Verdi levelezésére gondolunk), a mindenkori utókor felbecsülhetetlen kincsekhez jutott általuk (Prométheusz tűz-lopása is többféleképp értékelhető!).
Hasonlóképp kiszolgáltatott az utókornak az előadói teljesítmény is, amennyiben – többé vagy kevésbé legálisan – rögzítésre került. Fischer Annie önmagával szemben támasztott maximalizmusa azt eredményezte, hogy gyakran nem engedélyezte még stúdiófelvételeinek megjelentetését sem. A mikrofontól való idegenkedése is voltaképp kettős gyökerű; a magnófelvételek visszahallgatását a munkafolyamatban hasznosnak ítélte, ám varázsos légkörű szólóestjeit elsődlegesen „itt-és-most” élménynek tekintette.
Az „utókor” érthető módon nem tartja tiszteletben az egykori tiltásokat; rendre jelennek meg stúdiófelvételei, és időről-időre kalózfelvételek akadályozzák meg, hogy egykori koncertjeinek a befejezett múlt jusson osztályrészül.
Napjaink zenerajongója új élményeket köszönhet Dévény Anna (gyógytornász, művészi torna szakedző) lelkesedésének, amellyel mintegy „dokumentálta” Fischer Annie koncertező pályáját. Halála után az értékes hangfelvételek hasonlóképp gondolkodókra öröklődtek, és a Várjon Dénes – Simon Izabella házaspárnak, valamint dr. Székely Györgynek köszönhetően bő két órányi romantikus zongoramuzsika vált közkinccsé, kétkorongos Hungaroton-album formájában. Ráadásul olyan műsorral, amelyből nem készült stúdiófelvétel a művésznővel.
Két Schubert-szonáta 1978-ból (a-moll, D. 845 és A-dúr, D. 959), valamint ugyanabból az évből (sőt, hónapból) Schumann Kreislerianája és Chopin cisz-moll noktürnje (Op. 27 No. 1), Schumann Fantasiestücke ciklusa pedig 1981-ből.
A hangrestauráció diadala, hogy a hi-fi korszakban is élvezhető minőségű hallgatnivalóhoz jutottunk. Igaz, a zongorahang minősége elhanyagolható mértékben befolyásolja az élményt.
Fischer Annie koncertjeit (amelyekből, hála a korabeli – egyébként sokat bírált – műsorpolitikának, megannyi vidéki városunk közönsége is részesült) mindig megkülönböztetett várakozás előzte meg, az érdeklődő előre „borítékolhatta”, hogy különleges élményben lesz része. Lett is, habár e különlegesség nehezen megragadható a nehézkes – és gyakran elkoptatott – szavakkal, legfeljebb a beszámolók (mert kritikának nem mindig lehet nevezni az elragadtatott írásokat) szuperlatívuszai és a megnyilatkozók meglepően költői vénája tanúskodik az érzelmileg értő fogadtatásról. Különleges lehetőség a felvételeknek köszönhető időutazás azok számára, akik még részesei lehettek Fischer Annie hangversenyeinek, hiszen az eltelt évtizedek során időközben szerzett hangzó zenei tapasztalatoktól, a zenei élet gyakorlatából és a médiának köszönhető, tér-idő határokat nem ismerő bőséges kínálattól aligha lehet elvonatkoztatni. Tehát, más aspektusból kerülnek megmérettetésre a felvételek, és az interpretáció erejét tanúsítja, hogy nemcsak időtállónak, de továbbra is egyedülállónak bizonyulnak.
Aki pedig – életkorából adódóan – mostanában ismerkedik Fischer Annie művészetével, igazolva láthatja korábbi generációk rendületlen lelkesedését.
Értékes tanulmányában Retkes Attila rámutat arra a kettősségre, amely fogódzót kínál a Fischer Annie-jelenséghez való közelítésre. A szerzők (művek) iránti elhivatott alázat mellett ugyanis hasonló súllyal és jelentőséggel kap helyet az interpretációkban az a belső meggyőződés, amely mintegy „egyértelműsíti” az előadás mikéntjét. Fischer Annie zongoráján mindig a „Der Dichter spricht” jelenséggel szembesülünk, általa mintha maga a zeneköltő szándékai válnának hangjelenségekké. Olyan „szempontok”, mint pl. hogy tempóválasztás, fel sem merülnek a hallgatóban. És olyan kategóriák is okafogyottá válnak, mint például a virtuozitás. Egyszerűen arról van szó, hogy kellő technikai felkészültség és átgondolt értelmezés birtokában testet öltenek a kompozíciók. Minden tétel egyszerre zárt egység és része a nagyobb formai építménynek.
Miként Fischer Annie törékeny termetével mindig királynői jelenség volt, úgy az általa életre hívott hangzásban is megcsodálhatjuk azt az erőt, ami sohasem durva, hanem mintha intellektualitásból, meggyőződésből fakadna. Minimális hangszeres gyakorlattal rendelkezők is fel tudják mérni, milyen fizikai erőnlét szükséges ahhoz, hogy a komplex játszanivaló oly magától értetődő természetességgel tudjon szólni, mintha csupán érzelmi-indulati tartalmak átadásáról lenne szó.
Előadó-művészet – régi-új értelmet nyer ez a kifejezés, amikor kivételes teljesítményekkel találkozunk. Elérhetetlen és megfoghatatlan, miként annak idején megközelíthetetlen volt a pódium magányából közösségi élményforrásként ragyogó Fischer Annie.
