Gálakoncert
Korántsem kárhoztatható, aki első pillanatban rácsodálkozik – éspedig a számra. 10? Mert a Filharmónia – sőt, A Filharmónia – mint olyan, intézményként akkor is megőrizte helyét-rangját a tudatunkban, ha az elmúlt évtizedek során megannyi további rendező szerv alakult, s működik azóta is kisebb-nagyobb publicitással. Apróbetűs – gyakran lábjegyzetbe száműzött – lényegközléshez szokott tekintetek számára viszont könnyű a megfejtés, hiszen a hangverseny rendező szerve nem más, mint a Filharmónia Magyarország.
Névváltozások sűrűjében élünk – szinte fel sem tűnnek, magától értetődő természetességgel rögzítjük az ismert jelenségekhez az új elnevezést. Akkor is, ha érdemi változást sejtető, s akkor is, ha erőteljesen érvényesül a hagyományok folytatásának szempontja. A gálakoncert idejére (november 17.) időzítve megjelenő reprezentatív kiadvány az elmúlt évtized sokrétű tevékenységét térképezi fel, gazdag képillusztrációval – de helyet ad rövid visszatekintésnek is, hogy a ma – és a holnap – koncertlátogató közönsége is felmérhesse, honnan-hová jutottunk.
Jelképes értékűnek tekinthető, hogy a könyv címe: FILHarmónia, a betűtípussal is hangsúlyozva a zenében rejlő harmónia iránti elkötelezettséget. A címlap gerincén a figyelemfelkeltés tovább fokozódik, az aranyszínű FIL folytatása a sötét környezetből kiragyogó fehér Harmónia. (A Kht. nevében szereplő Magyarország hiánya csak az érzékenyebbeknek tűnik fel…)
A 2013. június 1-jén létrejött Filharmónia Magyarország évtizedes munkájáról kínál áttekintést a könyv, és – miként Szamosi Szabolcs, a Filharmónia Magyarország ügyvezető igazgatója a bevezetőjében hangsúlyozta – a gálaműsor változatos programját úgy állították össze, hogy mindenki találjon benne kedvére valót. Az est első részében a Magyar Állami Operaház Zenekara játszott, Vajda Gergely vezényletével. A fanfár szerepét Hidas Frigyes Orgonaversenyének részlete töltötte be, Szabó Balázs szólójával. A folytatásban Bartók zenekarkíséretes Öt egynemű karát hallhattuk, Szabó Dénes méltán világhírű neveltjeivel, a Nyíregyházi Cantemus Gyermekkarral és a Pro Musica Leánykarral. A karnagy után ismét Vajda Gergely állt a karmesteri pulthoz, hogy irányításával Erkel Hunyadi László című operájának népszerű részlete csendüljön fel (Mária és László kettőse: Áldjon meg Isten, Miklósa Erika és Horváth István előadásában). A szünet előtt koncerttermi ritkaságként ismerhettük meg Poulenc két zongorára és zenekarra komponált d-moll versenyművét. A kitűnő szólista-duó (Balázs János és Balogh Ádám) azzal tetézte virtuóz szereplését, hogy ráadásként rögtönöztek a Happy Birthsday! közismert dallamára.
Szünet után a Nemzeti Filharmonikus Zenekar foglalta el a pódiumot, tolmácsolásukban Haydn egyik D-dúr szimfóniáját (No. 70) hallhattuk. Befejezésül Szabó Dénes kórusai vették birtokukba a Zeneakadémia Nagytermét: zene-burokként körülvéve a közönséget. Kodály Esti dala az est ünnepélyességét fokozta.
A hangverseny: élmény, amelyre sokáig emlékeznek a jelenlévők. Kényszerűen maradtak le erről, akik az egyidejű kínálatból mást választottak (nem vitás, korántsem volt egyszerű a választás…). A könyv értékes bónusz-ajándék, amelynek akkor is örülni kell, ha tudjuk: későbbi korok kutatói számára – pontosító adatok híján – nem fog elsődleges forrásanyagot jelenteni. Annál is inkább, mivel a jogelőd, az Országos Filharmónia több mint fél évszázados tevékenységének nem jutott hasonló áttekintő összefoglalás.
