Emmanuel Pahud Beethoven-felvétele
A történeti (klasszikus) zenével rendszeresen élő számára örömforrás a megannyi ismerős gesztus, kiváltképp, mivel azok szinte közösségbe vonják az előadókkal.
A szabadidő: kinek-kinek legszemélyesebb kincse, hiszen ilyenkor keríthet lehetőséget arra, amire szíve szerint vágyik. A választott tevékenység több mindenről árulkodik: a társadalmi környezetről, a munkakörülményekről, emberi kapcsolatokról és érdeklődési körről egyaránt. A tömegből magányba, az elzárkózottságból társaságba vágyik, a zajos környezetből csendbe, az akusztikus ingerszegényből decibel-orgiába, és sorolhatnánk. Nem ritka, hogy a muzsikus „leteszi a lantját”, ily módon gondoskodva a kikapcsolódásról. Éppen ezért, különösen örömteli, amikor a szabadidős kedvteléssel járó játéköröm hatja át a muzsikálást – hivatásos előadóművészeknél.
Ennek halljuk szép példáját Emmanuel Pahud Beethoven-felvételén, amelyen különböző apparátusra készült fuvolás kamarazene szól. Beethoven kamarazenéjében kétségkívül perifériára került a fuvola – a fuvola, hegedű és brácsa együttesére írott Serenade (Op. 25) mellett az opusz-szám nélküli, korai darabok között mindössze egy tételpár (Allegro és Minuet) két fuvolára, valamint egy háromtételes Trio Concertante (zongora, fuvola és fagott együttesére) található. Ezekhez a ritkán hallható darabokhoz fuvola-zongora együttesére készített átiratot a fuvolaművész egy hegedű-zongora szonátából (Op.30 No.3) – és ezt a bő ötnegyed órányi zenét örökítette meg hangfelvételen.
A hallgatnivaló ritkaságértékén túlmutat az előadók névsora. A CD címlapján kiemelten szerepel Daniel Barenboim neve, a többi közreműködő egy-egy műven társul Pahudhöz (Daishin Kashimoto – hegedű, Amihai Grosz – brácsa, Silvia Carredu – fuvola, Sophie Dervaux – fagott). Az életteli muzsikálás ellenére a négy név ismeretlenül cseng; ilyenkor igazán hasznos segítség az internet: pillanatokon belül kiderül, hogy világhírű zenekarok muzsikusairól van szó (ez már csak így van: a zenekari muzsikus „névtelen”, neve akkor szerepel a műsorokon, ha szólistaszerephez jut, egyébként pedig koncert-közönsége is csak leginkább arcról ismeri…). Kashimoto a Berlini Filharmonikusok koncertmestere, Grosz ugyanott a brácsa szólamvezetője, az olasz Careddu Berlinben a Konzerthaus zenekarában játszott, de később a Bécsi Filharmonikusokhoz váltott, hasonlóképp Dervaux-hoz, aki szintén bécsi együttesek tagja. Tehát, némelyikük korábban zenekari muzsikusként volt Pahud muzsikustársa, másokkal többször kamarazenélt, a fuvolaművész pedig egykori tanítványa.
A főállásban komoly-igényes-felelősségteljes zenéléshez képest a rövid lélegzetű (többségükben alkalmi) kompozíció megszólaltatása aligha jelenthet többet számukra „alkalmi felkérésnél”. A muzsikus-véna azonban állandóan működik: a mondhatni, beidegződött igényesség immár díszítőelemmé lényegül, élvezettel „lubickolnak” a számukra problémátlan szólamokban, miközben zenei tapasztalataikkal mintegy „átvilágítják” a partitúrák egészét. Több mint mintaszerű a faktúrák kidolgozottsága, az állandó kontaktus a játékosok között. Beszédesek a gesztusok, éppen ezért a hallgató figyelmét nem teszik próbára – a javarészt köznyelvi fordulatokból (zenei szókincsből) érdekes történetek alakulnak, drámai szélsőségeket nélkülözőek, ám korántsem eseménytelenek.
A történeti (klasszikus) zenével rendszeresen élő számára örömforrás a megannyi ismerős gesztus, kiváltképp, mivel azok szinte közösségbe vonják az előadókkal. Ilyenkor tapasztalni meg leginkább, hogy a zene nem ismer (nyelvi) határokat.
