Operett szinkrontolmáccsal – Offenbach: Orphée aux enfers
Jacques Offenbach, aki nemcsak a humorban, de a zenében sem ismer tréfát, kacagó és kacagtató muzsikát komponált, koronként változó intenzitású politikai és kulturális szatírával.
Mint megannyi műfaj felett, így az operett felett is többször megkongatták a harangokat – ám a múzsák eme „neveletlen gyermeke” igencsak életképesnek bizonyul, s ennek magyarázata kiváló génjeiben rejlik. Mert követhették a nagy generációkat degenerált egyedek, az utóbbiak gyorsan kihullottak a feledés rostáján, míg a történeti zenékké nemesedett ősök bátran állták az idők próbáját. Jacques Offenbach születésének 200. évfordulója kínált aktualitást az Orfeusz az alvilágban műsorra tűzéséhez a tavalyi Salzburgi Ünnepi Játékokon. A Haus für Mozartban színre vitt mű hatszor került előadásra, további két estén óriáskivetítőkön élvezhették az érdeklődők, a publikum növeléséről TV- és rádióműsorkénti sugárzással gondoskodtak. Az idei év örvendetes eseménye, hogy – immár bő negyedszázados gyakorlatot követve – ez a produkció is megjelent DVD-újdonságként.
E sorok írója azon szerencsések közé tartozik, aki mind színházi, mind kivetített formában láthatta, s így megtapasztalhatta a „variált ismétlés” többlet-tanulságokkal járó értékét. Most a harmadik verziónak köszönhetően módosult a tanulságok „fajsúlya”. A változatlan előadásnak köszönhetően mind alaposabbá váló műismeret lehetővé tette a befogadás sajátos „idő-játékát”, amikor is mind több mozzanat bekövetkezését várjuk ismertként – ugyanakkor a figyelem mind több részletmozzanatra terjed ki (mind a kivitelezést, mind pedig a zenei ill. szöveg-anyagot illetően).
Tehát, csakhamar megfogalmazódott: Offenbach kétségkívül szórakoztató zenéjét nem lehet „fél füllel” hallgatni, tehát igazat kell adnunk Karl Krausnak, aki úgy jellemezte, hogy „feloldja az élet görcsét, felüdíti az értelmet, és a gondolkodást előbb ellazítja, majd újra felserkenti”.
Salzburger Festspiele 2019/Jaques Offenbach/Orphée aux enfers//Premiere am 14.08.2019/Musikalische Leitung:Enrique Mazzola/Regie:Barrie Kosky, Bühne:Rufus Didwiszus, Kostüme:Victoria Behr//
Marcel Beekmann:Aristée/Pluton, Kathryn Lewek:Eurydice, Max Hopp:John Styx
Az ismeretterjesztő irodalom szívesen egyszerűsíti a mű útját sikertörténetnek, pedig az ősbemutató (1858. október 21) korántsem hozta meg a várt hatást, s csupán mintegy másfél hónappal később „érzett rá” a meghökkentő darab sajátos ízére a publikum – igaz, akkor viszont akkora népszerűségre tett szert, hogy a szériát a 228. előadás után csakis a művészek kimerültségére való tekintettel lehetett abbahagyni.
A mű iránti érdeklődést nagyban befolyásolta a politikai helyzet – az 1870-es években, a második császárság bukását követően megcsappant az érdeklődés, ekkor a szerző némiképp átdolgozta a darabot (az opéra-bouffon elnevezést opéra-féerie-re váltva), ekkor a korízlésnek megfelelően erőteljesebben érvényesült a mesevilág-atmoszféra, a látvány nagyobb szerepet kapott.
A 2019-es salzburgi fesztivál alkalmából koprodukció jött létre a berlini Komische Operrel és a Deutsche Oper am Rheinnek (Duisburg). A rendező Barrie Kosky az operett eredeti verziójából indult ki, figyelembe véve az átdolgozott verzió értékes (átmenthető) újdonságait. A francia és német nyelvű előadás értését német és angol feliratozás könnyítette meg. A Közvélemény (idősebb hölgy, ebben a szereposztásban Anne Sofie von Otter) franciául kezdi meg az előadást, ez marad az ének nyelve, ám a nemzetközi szereplőgárda prózai szövegét, afféle „szinkrontolmácsként” John Styx (Max Hopp) közvetíti németül. A látvány komikuma elementáris, mivel a szereplők némán artikulálják a szövegüket, miközben a „tolmács” elváltoztatott hanggal követi a szereposztást. Elképesztő koncentrációt igénylő feladat ez. A DVD-felvételen bravúros kameraállásokkal közelképben látjuk egymás mellett a szereplőt és német hangját! A színpadi előadásban viszont jobban érvényesült a másik nagy truváj, miszerint Styx a különböző zörejeket is „szinkronizálja”, így az ajtó nyekergő nyílását, becsapását, a léptek megannyi karakterét, de még Euridiké rúzsának csikordulását is a tükrön, ahová búcsúüzenetét írta. Fergeteges a látványvilág – de ezen belül külön elismerést érdemel az énekesek színészi teljesítménye, fantasztikus mozgáskultúrával. Ez elsősorban élő adásban lenyűgöző, amikor a néző szinte belefárad a minuciózusan kidolgozott, minden mozzanatában figyelemreméltó látvány követéséhez (a szereplőknek nincs „lehetősége” a hibázásra, a ritmusból való kiesésre!), éppen ezért érdemes külön felhívni a DVD-nézők figyelmét arra, hogy ez nem vágásokkal kialakított folyamat, hanem egyvégtében való (több előadáson megismételt) parádés teljesítmény.
Mindeközben szól a zene, és időről-időre oly módon vonja magára a figyelmet, hogy a hallgató néha szinte szeretné „megállítani az időt”, hogy egy-egy ismerés fordulatnak utánagondolhasson. Mert asszociációs lehetőség megannyi akad a hangzásban is, sőt! És az élménybe szinte belefáradó hallgató talán csak az előadás után „teszi helyre” magában a szerzőnek kijáró elismerést. Túl azokért a sajátosságokért, amelyekért a saját kora szerette (a francia ízlés, közönségigény stb. alapos ismerete), azért a frappáns zenei „fogalmazásért”, amelyben nemcsak a poénok „ülnek”, hanem a formák is arányosan felépítettek, s a „fülbemászó” dallamvilág hatásosságát a hangszereléssel való karakterizálás is erősíti. Nem véletlenül nevezte Rossini Offenbachot „a Champs-Élysées Mozartjá”-nak!
Az előadás zenei környezetét a Wiener Philharmoniker biztosította, kórusként a Vocalconsort Berlin műközödött közre. A címszereplőt (Paganini-karakterre mintázva, az ő hegedűzenéjét felidézve) Joel Prieto alakított, molett Eurydiceként Kathryn Lewek kedélyek-indulatok széles skáláját jelenítette meg, Pluto/Ariszteuszként Marcel Beekman hoz markáns karaktert, időnként Jupitert (Martin Winkler) utánozva, aki viszont légy-alakban marad leginkább emlékezetes. A rendezéssel harmonizált a színpad/díszlet (Rufus Didwiszus) és a jelmez (Victoria Behr), s biztos kézzel gondoskodott a színpad és a zenekari árok összhangjáról a dirigens Enrique Mazzola.
