Diana Damrau
Gáspár Margit 1963-ban megjelent könyvének címe nyomán mindmáig szokás „a múzsák neveletlen gyermekének” tekinteni az operettet. Azt a zenés színpadi műfajt, amely minden időkben megtalálja az utat széles közönségréteghez.
Akik az opera „komoly” világa felől közelítik, kikapcsolódásnak tekintik a kevesebb figyelmet, ám mérhetetlenül sok gyönyörködnivalót kínáló műveket, ugyanakkor képes „megfertőzni” azokat is, akik – tudatosan vagy ösztönösen – viszolyognak a hosszabb lélegzetű alkotásoktól. (Annál is inkább, mert legnépszerűbb részleteik örökzöldekként, külön életet élnek.)
Az évszázadok folyamán a műfajtörténetben is megannyi határ-módosításra került sor. Főként, hogyha nem „fal”, s főként nem „szögesdrót”, hanem elsődlegesen természeti jelenség (hangulatvilág) mentén találkoznak a műfajok. Ráadásul a stiláris és műfaji differenciálódás ideje letűnőben van, mind erőteljesebben érvényesül – a kreativitás és sokoldalúság jelszavával – tendenciaként az, amit ízlésformálásban a világzene teljesít be. Másként szólva, előadók gyakran vállalkoznak alkotói (társalkotói) feladatokra, és zeneszerzők is szívesen vesznek részt saját (avagy mások) munkáinak megszólaltatásában. Fokozottan érvényesül ez a kiránduló-kedv a műfajok területén – akár alkalmi jelleggel, akár repertoárbővítő jelleggel. Az ilyesfajta kölcsönhatások legtöbbször termékenyítő hatásúak – a meddő próbálkozások életképtelensége csakhamar kiderül.
Történeti távlatba került az az idő, amikor furcsállni lehetett, hogy operaénekes operett-áriákból – vagy Uram bocsá’, nótákból – készít felvételeket. Annál is inkább, mivel „időközben” kiderült: hagyománya van e gyakorlatnak, hiszen a hangfelvétel-készítés kezdetén a rendelkezésre álló rövid terjedelmet korabeli „slágerek” rögzítésére használták (így találkozott a „közönségigény” és a vállalkozók anyagi meggondolása – mely kettős szempont egyúttal a technikai fejlesztést is inspirálta).
Hasonlóképp többszörös tanulsága van a műfajváltós kirándulásoknak a tekintetben is, hogy egy-egy népszerű előadóművész „megkedvelteti” hallgatóságával a rokon-múzsák élvonalbeli termését. Merthogy kétség nem férhet hozzá: a rendelkezésre álló gazdag kínálatból biztos ízléssel, minőségigénnyel történik a válogatás.
A Bajor Állami Operaház kamaraénekes címmel elismert énekesnője, Diana Damrau pódiumművész-repertoárjának érdekes-izgalmas fejezetét jelentik az operettrészletek. A közelmúltban megjelent lemezének címét (Operette) földrajzilag pontosítja az alcíme: „Wien, Berlin, Paris”, ami arra figyelmeztet: korántsem maradt az osztrák-magyar monarchia provinciális zenei kedvence.
A Müncheni Rádiózenekar és a dirigens Ernst Theis méltó partnere az énekesnőnek, csakúgy, mint a három számban is közreműködő Jonas Kaufmann, vagy ifj. Johann Strauss operett-tercettjében Elke Kottmair és Emily Sierra.
Varázslatos kikapcsolódást a 18 szám végighallgatása – a műsor-folyamban ismert-népszerű és ritkán hallható részletek követik egymást. Tegyük hozzá: aligha szükséges érteni a (német illetve francia) szöveget, és az operettek cselekményének ismerete nélkül is teljes értékűen élvezhető ez a zenei világ. Nemcsak fülbemászó, hanem egyszersmind szívhez szóló dallamokat hallunk, és hála Damrau „láttató” interpretációjának, az érzelmi azonosulás lehetősége is adott. Örülünk, vágyakozunk, ábrándozunk – alkalmanként elmosolyodunk, máskor pedig szinte nevetünk… Az énekesnő a lelkünk húrjain játszik, kivételes virtuozitással. Teszi ezt annál is inkább, mivel gyermekként rendszeresen hallgatott operetteket (rádiós kívánságműsorok és televíziós operettfilmek jóvoltából) és énekes tanulmányai során is szívesen használta ki azokat a lehetőségeket, amelyeket az operettek kínáltak. Karakterformálás egy-egy gesztussal, a kedélyváltozások érzelmi grafikonjának megrajzolása, és nem utolsó sorban: kommentálás pillanatnyi reflexiókkal. Komoly felkészültséget igénylő perfekcióval – olyan magáról értetődő könnyedséggel, hogy még a szakmabeli hallgatót is a produkció kösse le, ne pedig a kivitelezés technikai műhelytitkai.
Damrau otthon van az operettek világában – ezáltal otthonossá teszi ezt a zenei környezetet hallgatóinak is. Amely minden apró részletében a sajátja. Olyannyira, hogy „háromdimenziós” a hangzó élmény, mely vetekszik a látványvilág megannyi hatásos kellékét igénybe vevő színpadi előadásokkal.
A felvétel 13. számaként Lehár: Paganini című operettjének egyik áriája: Liebe, du Himmel auf Erden (Szerelem, te földi mennyország). Ez lett a címe a művésznő május 9-re meghirdetett operettestjének. A Müpában Ernst Theis vezényletével, a Magyar Állami Operaház Zenekara lesz a partnere. Addig is, felvételével „készülhetünk” a személyes élményre…
