Debussy: Pelléas és Mélisande – Müpa
Korunk emberének irigylésre méltó a helyzete: válogathat a lehetőségek közül, a gazdag kínálatból mit választ, hogy felkészülten (tájékozottan) menjen kulturális programokra, színházba, operába, koncertre. Érdemes „kispórolni” az ősbemutatókra az ismeretlennek való első találkozás különleges élményét.
Méltán előzte meg nagy várakozás az évadkezdés különleges vállalkozását, a Fischer Iván Operatársulat immár kilencedik opera-színrevitelét, amely a Budapesti Fesztiválzenekar, a Fischer Iván Operatársulat, a Müpa Budapest, a spoletói Festival dei Due Mondi és a Vicenzai Operafesztivál közös produkciója. Debussy operájának francia nyelvű előadása a különböző nyelvekre fordított, vetített szöveggel immár világszerte értő közönségre találhat. Habár, a szimbolista szöveg „stílusára” érdemes ráhangolódni…
Budapest zenei életében eseményszámba ment, hogy tavaly, ötven év után először, ismét láthattuk (az Eiffel Műhelyházban) – ott és akkor vendégrendezővel, itt és most pedig a mindig különleges atmoszférát teremtő sorozat részeként, Fischer Iván és Marco Gandini rendezésében. Az élmény tehát, pestiesen szólva, „borítékolt” – már csak empatikus közönség kell hozzá.
Eljátszom a gondolattal: milyen lehet olyasvalakinek, aki – bízva az „előadás egyenlő mű” egyszerűsítő képletében – úgy jön, mint ha ősbemutatóra jönne (NB., az ő számára valóban bemutatóról van szó). Végigizgulná, amennyiben „izgalmas” cselekmény lenne, drukkolva a végkimenetelért – a szimbolista drámánál viszont megélheti a biztos tájékozódási pontok híján uralkodó bizonytalanságot, kiismerhetetlenséget. Ami élménynek különleges lehet, ám kérdés, hogy mindeközben mennyi jut el hozzá eme világ hangzásképéből.
Könyvtárnyi irodalma lehet az értelmezéseknek és belemagyarázásoknak – és hasonlóképp hosszú listát lehetne összeállítani az analitikus és interpretációs megközelítésekből, akár aszerint is csoportosítva, hogy mennyiben kerültek be az adott műhöz tartozó „kánonba”. Fokozott mértékben ingoványos a talaj, ha a kifejezések uralkodó helyét az elhallgatások veszik át – kétségkívül megnövekedik a félreértés-veszély. Mindez a verbális megközelítésekre vonatkozik – éppen ezért nagyobb minden kimondott-leírt szó iránti felelősség. E tekintetben az immár megszokott szép kivitelű ismertetőfüzetben az interjúk biztosabb tájékozódást kínálnak, mint a rövid, mondhatni, lakonikusan rövid cselekmény-ismertető (szerzőjét egy pillanatig sem irigylem!).
Arra bizton lehet számítani, hogy nem Spielberg űrmanója, E. T. látogat el a Müpába. S ha valakinek nincsenek is konkrét ismeretei Debussy operájáról, a szerző zenéjéről („stílusáról”) vannak hangzó emlékképei, ráadásul számolni lehet zenén-kívüli asszociációs lehetőségeivel. E tekintetben (is) telitalálat a hangversenypódiumot színpaddá varázsoló alap-díszlet: az emberi lelket szimbolizáló erdő – ráadásul lélek-hangokként ebből az erdőből szól a zenekar, amelynek nem kisebb a szerepe a koncepció egészében, mint Wagner monumentális együttesének.
Éppen ennek köszönhetően minden – nemcsak az ismertetőfüzetben olvasható – esztétizáló megközelítésnél többet, lényegibbet tudunk meg Debussynek Wagner zenéjéhez fűződő (bizonyos tekintetben ambivalens) viszonyulásáról. Mert mindketten fontos szerepet bíznak a zenekarra – de míg Wagner tájékoztat, vagyis eszközként használja a zenei megjelenítést, Debussy a megjelenítés anyagaként fordul a hangszerekhez. És a Budapesti Fesztiválzenekar korántsem nagylétszámú együttese, Fischer Iván irányításával, ezúttal is fantasztikus teljesítményt nyújt. A szólisztikus rangú-jelentőségű gesztusok finom kamarazenei szövete varázslatos. Olyan háttér, amely biztosítja, hogy a jórészt kottakövetően deklamáló szereplőket „valóságosnak” tekintsük, tehát nem előadót/énekest látunk-hallunk, hanem a folyamatokat megélő (sorsukat elszenvedő) személyeket.
Sötétség és világosság: dramaturgiailag perdöntő fontosságúak. A világítás effektusai kitűnőek, és a két címszereplő fehér öltözete nemcsak „lelki rokonságukra” utal, hanem azon belül azt is hangsúlyozza, hogy mindketten „fénylények”, akik számára elemi létszükséglet a napfény (nem véletlen, hogy a jelenetek időpontjaiban kitüntetett szerepe van a délnek és az éjfélnek). Ugyanakkor rendkívül érzékletes, hogy a világos-sötét ellentétpár nem azonosítható a jó-rossz kontrasztjával – csak épp ott feszül köztük az egymásba-át-nem –játszhatóság, ami tragikus (már amennyiben ilyen realisztikus kifejezés megengedhető ebben a környezetben) következményekkel jár.
A természet adja az egyik színteret, a másiknak is szemléletes megoldás jutott: a szobák, zárt terek térben elkülönülve emelkednek ki a zenekar-erdőből (egyetlen esetben játszódik szoba-jelenet a színpad síkján, az erdő előterében (IV. felvonás 1. jelenet), amikor Pelléas utolsó találkozást kér Mélisande-tól – de addigra az elvarázsolt néző-hallgató könnyen elvonatkoztat a látható „háttértől”. Az viszont elkerülhetetlen, hogy a nézőtér más-más pontján másként éljük meg a ténylegesen látható és a „takarásban lévő” jeleneteket. (Ilyen szempontból nincsen „jobb” és „rosszabb” hely – a földszint első soraiban ülők többletként a szereplők mimikáját kapják, az emeletről viszont jobb a rálátás, habár távolibb a nagytotál…
A francia beszéd tempóját-ritmusát követő, mintegy felfokozott beszédként nagyobb amplitudóval deklamáló énekszólamok voltaképp konkretizálnak a szöveggel valamit abból, ami a lélek-tájakon zajlik. Éppen ezért kitüntető jelentőségűek az ariózus – már-már operai „zárt számra” emlékeztető – részletek. Tetőpont-értékű Mélisande kíséret nélküli „dala” a toronyban (III. felvonás nyitójelenet), és Pelléas érzelmi kitárulkozása. Patricia Petibon vörös hajzuhataga ugyan nem a zeniten lévő Nap szikrázó ragyogását, inkább naplementét idézi, ám elementárisan hasít a sötétedő környezetbe Pelléas (távoli asszociációval: napisten) fényes hangja. Még behunyt szemmel hallgatva is „látjuk” a Fényt… Bernard Richter repertoárjának több kontinensen sikerre vitt alapszerepei közé tartozik Pelléas, ezúttal is elhitető erővel jelenítette meg. Galaud alakjának jellemzésében Tassis Christoyannisnak nagy segítségére volt a zenekar, amelynek játékán érződött a Debussy zenekari műveiben szerzett tapasztalat. A hangszín-varázzsal egyenértékű az a műgond, amelyet a ritmika érzékeny-értő megjelenítésére fordítottak. Nem a partitúra statikus-pontos realizálása történt, hanem valamennyi szólam önálló életet élt, a szerző szándékainak – és a karmester irányításának – megfelelően. Hullámzott a tenger, vitalitás töltötte meg a triolás felületeket, és a pontozott ritmusok táncos lejtése is érzelem- és indulatközvetítő volt.
Yvonne Naefnek Geneviève szerepében „eligazító” mondatokat köszönhetünk – ezáltal a térben-időben némiképp bizonytalanságban zajló történet konkrét adatokkal került közelebb a „realitáshoz”. Általános emberi szentenciákat is kimondó, hálás szerep jutott Peter Harveynek (Arkel), amelyet elhitető erővel töltött meg akkor is, amikor a második előadáson némi hangi problémát kellett leküzdenie.
Külön érdemes kiemelni az Yniold szerepében remeklő gyerekszereplőt: a 12 éves Oliver Michael – nem kis pódiumrutin birtokában – önfeledten játszott, élte gyermek-életét a színpadon, emlékezetesen alakítva az operairodalom talán első olyan gyermekszereplőjét, akinek nem pusztán statiszta-szerep jut.
A magyar érdeklődő aligha engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne olvassa az anyanyelvű feliratot (a francia szimbolista szöveg hallás alapján történő folyamatos követéséhez egészen kivételes francia nyelvtudás lenne szükséges), éppen ezért a fordító felelőssége rendkívüli. Tegyük hozzá: a nyelvtudáson túl az operabeli szituációk ismerete nagy segítséget jelenthet számára. Nemcsak a történetet nem ismerők számára jelent problémát, ha a fordítás „elgondolkodnivalót” ad – megakasztja a történettel való együttlélegzés folyamatát. Ezúttal a tegező-magázó fordulatok következetlensége hatott zavaróan (néha egyazon mondaton belül is).
Balázs Béla misztériumjátékából (A kékszakállú herceg vára) a Regős híres (gyakran idézett) kérdése ezúttal más megvilágításba került. Vagy, ha úgy tetszik: válaszra talált. A belső színpad is látvánnyá vált. Ráadásul Fischer Iván és együttes ezzel a háromszor előadott műsorral nagyságrendnyit törlesztett abból a lemaradásból, amely azóta sem sokat csökkent, hogy Kodály nehezményezte a francia zenének a perifériára szorulását zenei életünkben. A Debussy-értést illetően nagy segítséget kapott a Müpabeli publikum.
