Antje Weithaas & Várjon Dénes
Beethoven Violin Sonatas
Egy, plusz egy, plusz kettő korongon jelent meg Beethoven tíz szonátája Antje Weithaas és Várjon Dénes előadásában. Összkiadás-jellegét nemcsak az életművön belüli mennyiségi teljességnek köszönheti, hanem minőségi (etalon) értékének is. A megjelenések során állandó kísérője a nemzetközi érdeklődés és elismerés.
Felmerülhet a kérdés: ha eleve összkiadás-jelleggel tervezték, miért nem négy korongot tartalmazó albumban jelent meg a szonáták diszkográfiáját érdemben gazdagító felvétel. A választ gyakorlati szempontban vélem megtalálni: a „gyűjtők” mellett az alkalmi vásárlók igényeinek a figyelembevétele indokolta. Ha valaki egyetlen hegedű-zongora szonáta iránt érdeklődik, ne kelljen a kedvence kedvéért az egész sorozatot megvennie. (Nem elhanyagolható meggondolás abban a korban, amikor a hallgatnivalóhoz jutás mind szélesebb körű lehetőségei nehezítik a hanglemezkiadók helyzetét…)
Az érem másik oldala: aki megismerte az első korong hangzó anyagát, minden bizonnyal kíváncsi a „folytatásra”, s így fokozatosan tudja beszerezni az újabb hallgatnivalókat. Legfeljebb az esetleg később megjelenő reprezentatív albumról kell lemondania, hiszen részletekben már a birtokába jutott…
A tíz szonáta elosztása végiggondolt szempontok alapján történt. Az előadók tudatosan törekedtek arra, hogy valamennyi korong alapján többdimenziós képet kapjon a hallgató az alkotóról, tehát nem a komponálás időrendjét választották, hanem zenei szempontok figyelembevételével történt a művek csoportosítása. Ezen belül a negyedik korongon feszül a leghosszabb időív: itt kapott helyet az elsőként és utolsóként készült hegedű-zongora szonáta. Többé és kevésbé ismert művek sorjáznak – olyan előadásban, hogy aki korábban nem ismerte e darabokat, aligha tudja megtippelni, az idők folyamán melyikeknek jutott a legnagyobb népszerűség. Mindkét előadóművész számára megkülönböztetetten fontos szerző Beethoven; a kísérőszövegben idézett nyilatkozat-részletből kiderül, Antje Weithaasnak régi vágya, hogy a tíz szonáta sorozatát hangfelvételen rögzíthesse (azonos muzsikus-partnerrel), Várjon Dénes diszkográfiájában is előkelőhely jut a szerzőnek (elég, ha öt zongoraversenyére gondolunk – íme, egy másik műfaj-összkiadás!).
Értő szeretet, elkötelezettség – olyan „többletek”, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy megkülönböztetett produkció születhessen. Már amennyiben egyáltalán szabad „produkció”-nak nevezni azt a csodálatos szellemi társalgást, amelyben két ideálisan egymásra hangolódott előadó mintegy megidézi a szerzőt. A hallgató pedig kitüntetettnek érezheti magát, amiért részese lehet a különleges találkozásnak. És utóbb – mert zenehallgatás közben erre aligha juthat figyelem – elgondolkodhat a „partnerség” jellegén. Hogy az alkotóval szinte „társalkotói” kapcsolatba kerülnek az előadók, annak a lényegi értésnek a révén, amelynek köszönhetően a „hangok mögé látnak”…
A játékosok intenzív légkört teremtenek, amelyben a zenélés „információ-sebessége” sodró erejű – az élmény: elementáris és komplex. Éppen ezért nehéz (lenne) részletek aprópénzére váltani. (Könnyen úgy járhatnánk, mint a játékának működésére kíváncsi gyermek, aki tönkreteszi játékát. Vagy Peer Gynt, a hagymaság lényegét keresve – hogy Rilke rózsájáról ne is szóljunk.) Az viszont kifejezetten ritka jelenség, hogy az élő-eleven folyamatok közben a szakmabeli is kényszerüljön elvonatkoztatni „alaki” megfigyelési szempontoktól, mert annyira lekötik a figyelmét a zenei folyamatok. Az ilyesfajta zenélésmódnak egyetlen „hátulütője” van: leutánozhatatlan! Mert az eredmény belülről átélt folyamatok, végiggondolások eredménye, amelyért mindenkinek magának kell megdolgozni, a kottát faggatva…
(CAvi 8553508)
