Fischer Iván olvasatában
„Kompasszió – J. S. Bach Máté-passiója és más szenvedéstörténetek” – ezzel a címmel hirdette meg Virágvasárnaptól, a nagyhét kezdetétől háromszor előadott műsorát a Budapesti Fesztiválzenekar.
Bach Máté-passiója és más szenvedéstörténetek Fotó: Alan Ovaska
Húsvétig megannyi koncertprogram kínál „aktuális” hallgatnivalót (passiókat, Stabat Matereket) a zeneirodalom gazdag tárházából. Így történik évről-évre; s ez a rituálé óhatatlanul is azzal jár, hogy formálissá válik mindaz, ami éppen az ismétl(őd)és létjogosultságát adja, kilúgozódik az átélés. Vagy legalábbis, egyfajta elgondolkozás…
A három év híján három évszázada bemutatott Máté-passió két része között annakidején terjedelmes prédikáció hangzott el. Tanítás, ha úgy tetszik, kommentálása a szenvedéstörténetnek. Az idők folyamán kikerült a templom falai közül az egyházi mű, polgárjogot nyerve hangversenytermek pódiumán. Mondhatni, a Művészetek Templomaiban. Ezzel viszont együtt járt némi „szekularizálódás”: esztétizáló gyönyörködés jutott osztályrészéül, a moralizáló tartalmak maximális háttérbe szorulásával. Újrahallgatásról, jó esetben élmény-felidézésről van szó, szinte öncélúan.
Ezen a helyzeten kívánt változtatni Fischer Iván, amikor az egykori ikonikus szenvedéstörténet kapcsán rámutatott: a világ napjainkban is tele van szenvedéssel, ártatlan áldozatokkal. Feltette a költői (megválaszolhatatlan) kérdést: van-e bennünk elég részvét, együttérezni a szenvedőkkel, avagy nincs elegendő kapacitásunk a fájdalmak (katartikus) átélésére? Bach zenéjét, Jézus szenvedéstörténetét hívta segítségül ahhoz, hogy fogékonnyá tegye a megszólított hallgatóságot az iránt a fájdalom iránt, amelyet napjainkban oly sokan kényszerülnek elszenvedni.
Fischer Ivánnak ez az aktualizáló elképzelése már vizsgázott Amszterdamban – ezúttal improvizációk és rövid kompozíciók beékelésével sajátos passió-keresztmetszetet kaptunk.
A Máté-passió részletei közé elsőként Tigran Mansurian Requiemjének Agnus Dei tétele csendült fel, emlékez(tet)ve a keresztényüldözésekre, s arra, hogy napjainkban is megoldatlanok a konfliktusok. Palesztin áldozatokra emlékeztetett improvizációjával az arab Taiseer Elias, aki jellegzetes arab hangszeren, oud-on játszott. (A témául választott dal az anyáról szól, aki a fiát elvesztette.) Az első rész harmadik intermezzóját, Ravel: Kaddish-át a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere, Daniel Bard szólaltatta meg. (Emlékeztetve azokra a háborús fogolyként elhúnyt zsidókra, akiket nem tudnak eltemetni a szeretteik, akikért nem tudnak kaddish-t mondani.)
A második részben a „türelem” kulcsszóhoz kapcsolódóan a szelídséget hirdető Gandhi alapját is megidézte szitár-improvizációjával Roopa Panesar . A következő improvizáció a Daniel Barenboim és Edward Said által életre hívott West-Eastern Divan Orchestra eszméjére utalva, arab (Taiseer Elias –oud) és izraeli zsidó (Zohar Fresco – keretes dob) muzsikus közös improvizációja volt. Harmadik epizódként Fischer Iván gyermekkórusra szánt művét hallhattuk, amelyben a halálra szánt gyermek búcsúzik szüleitől, a világtól (Sait gezunt – jiddisül).
A Máté-passió részleteinek megszólaltatásakor a Budapesti Fesztiválzenekar partnere a Cantemus Vegyeskar és Gyermekkar volt (Szabó Dénes és Szabó Soma zenei neveltjei), valamint szólistaként Anna-Lena Elbert (szoprán), Olivia Vermeulen (mezzoszoprán), Nicholas Mulroy (tenor) és Hanno Müller-Brachmann (basszbariton). Ott és akkor oly komplex volt az élmény, hogy csupán jóval később merült fel az óhaj: bárcsak teljes egészében hallhatnánk ezzel az előadógárdával Bach (egyik) utolérhetetlen remekét…
A koncepció művészi élmény anyagaként napjainkban húsbavágóan aktuális – a perfekt kivitelezés emlékezetessé tette e ritkaságot. Amikor a zene nemcsak gyógyít és vigasztal, hanem emlékeztet is, ha úgy tetszik, felráz abból a (szellemi) közönyből, amelybe nemritkán csupán védekező reakcióként menekül az érzékeny, sérülékeny, magát nemcsak a fájdalmaktól, hanem még a katarzis-élménytől is távoltartó ember.
