BTF +
Amikor a jubileum egyaránt inspirál hangversenyrendezőket és kiadókat.
A hazai Bernstein-reneszánsz a Maratonnal kezdődött. Február 4-én a „Bernstein és az amerikai zene” program keretében ismert és (nálunk) szinte ismeretlen ill. elfeledett műveit hallhattuk, és örömmel regisztrálhattuk a folytatást, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Maratonon (adaptációként) látott Zűrzavar Tahitin (más fordításban: Botrány Tahitiban) című egyfelvonásosnak a három évtizeddel később komponált „folytatása” került színre két alkalommal (április 2-én és 10-én) a Fesztivál Színházban. A Quiet Place (Egy békés hely, korábbi fordításban Egy nyugodt hely) a dramaturg Garth Edwin Sunderland kamaraverziójában került színre, a Neue Oper Wien és a Müpa közös előadásaként. És közben rendre jelennek meg CD-k, többségükben régi felvételekből összeállított albumok, azzal az alig rejtett céllal, hogy a zenenépszerűsítő és karmester Bernstein után minél közelebbről megismerhessük a komponistát is.
A többféle élmény erősíti egymást, s nem utolsósorban arra készteti a hallgatót, hogy utánanézzen adatoknak. Például, a művek keletkezési idejének – hogy aztán az információk birtokában kedvére álmélkodhasson. Mert meglepő dolgok „derülnek ki”. Például, vannak olyan motívumok (fülbemászó, első hallásra megjegyezhető dallamok, esetleg jellegzetes hangszínnel, harmonizálással kísérve), amelyek korántsem csupán egy-egy népszerűvé vált műben szerepelnek, hanem többé-kevéssé pontos gesztusként akár évtizednyi távolságokban is feltűnnek (mint a „névjegy-formula” Mozartnál). És ebben korántsem valamiféle idézettechnikát kell látni, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a műveivel nagy tömegek megszólítására is képes szerző eredményesen kereste (hiszen megtalálta) a kifejezéshez leginkább hatásos fordulatokat, s a hallgató szempontjából voltaképp érdektelen, hogy mennyi volt ebben a tudatos szándék.
A kifejezés, a közlendő nemcsak az intellektushoz szól, hanem érzelmi-indulati azonosulásra készteti a közönséget, legyen szó vokális (azaz verbálisan meghatározott cselekményű) avagy instrumentális műről. Bernstein olyan hatást akar elérni velük, mint a jó filmek, hogy sokáig emlékezzünk rájuk, ne tudjunk szabadulni a hatásuk alól. Erre törekedett karmesterként is, ennek érdekében „tálalta” oly módon bármely szerző művét, hogy akkor is emlékezetes maradt, ha valaki nem értett egyet teljes mértékben az interpretációjával.
Komplex élményt jelentett a BTF keretében rendezett produkció, amelyet a bécsi közönség 2013 óta ismerhet. Budapesten az UMZE Kamaraegyütteshez társultak a Wiener Kammerchor szólistái, a karmester Walter Kobéra volt. Philipp M. Krenn rendezése mozgalmas látványvilágról gondoskodott, Christian Tabakoff jelmezei segítettek a szereplők felismerésében, hozzájárultak a vizuális jellemzésükhöz, díszletei praktikusan többfunkciósak voltak. Bernstein utolsó színpadi művét 65 évesen komponálta, s olyan, társadalmi szinten mindmáig aktuális problémákat feszeget benne, amelyek néha már-már elterelik a figyelmet a zenéről, pontosabban, megfosztanak az operákban gyakori „gyönyörködő” passzív zenehallgatás lehetőségétől, miközben nyilvánvaló: a zene a maga hozzáadott további dimenzióival képes a hallgatói figyelem maradéktalan lekötésére. A kamaraátiratban is érvényesült Bernstein hangszerelésének hangszíngazdagsága, és a kispórolt „nagy pillanatokat”, amikor a drámai idő működésének megfelelően „megáll az idő”, valamennyi ária során megélhettük. A témaválasztás utólag sokáig foglalkoztathatja a hallgatót – lehet, hogy a bernsteini zene „közvetlenségének” egyik titka épp az alkotó személyes „érdekeltségében” rejlik? Mert aligha képzelhető el, hogy olyan felkérést is elfogadott volna, amely számára bármilyen vonatkozásban is közömbös lett volna…
Ezt az intenzitást kerestem a The Sound of Leonard Bernstein” című háromkorongos albumban is. Több mint három és fél óra Bernstein-zene, a felvételek közül egy még a szerző életében, egy a halála évében készült, s a későbbiek többségének első megjelentetését születése 80. évfordulója idejére tervezhették. Az album többé és kevésbé ismert kompozíciókat egyaránt tartalmaz. Kezdő számként a Candide-nyitányt választották (London Symphony Orchestra, André Previn), az első korongon a Wonderful Town nyitánya is szerepel (Birmingham Contemporary Music Group, Sir Simon Rattle), a műsor további részében a City of Birmingham Symphony Orchestra játszik, Paavo Järvi vezényletével (aki annak idején Bernsteinnél tökéletesítette tudását). Järvi 35 éves volt ekkor, a zenekar életében ekkor közeledett a végéhez az az aranykor, amelyet Rattle irányításával ért meg. A nyilvánvalóan sikerszámnak tekinthető Divertimento és a West Side Story Szimfonikus táncainak eredeti verziója mellett különleges csemege a Facsimile című, zongorára és zenekarra komponált tétel, koreografált esszé, ha úgy tetszik, balett. Érdemes, izgalmas zenei hangportré a 28 éves Bernsteinről.
A második korong nyitányául két dalt választottak az 1600 Pennsylvania Avenue című musicalből, majd a zongorára és zenekarra komponált II. szimfónia (The Age of Anxiety) következik, a záró szám pedig a szerző első balettja, a Fancy Free (az utóbbi kettőt a Bournemouth Symphony Orchestra szólaltatja meg Andrew Litton vezényletével). Abban az évben komponálta (1944-ben), amikor I. (Jeremiah) szimfóniájával bemutatkozott az amerikai közönségnek.
A harmadik korongon a magyar zenerajongók nagy táborának oly kedves III. szimfónia szerepel és a Chichester Psalms, mindkettőben Yutaka Sato vezényli a Párizsi Rádió Énekkarát és Filharmonikus Zenekarát, s a szimfóniában szólistaként Karita Mattilát halljuk, a narrátor szerepét pedig Yehudi Menuhin vállalta. A szimfónia felvétele az egyetlen, amely egyértelműen csalódást okoz. Talán csak azoknak nem, akik nem ismerik a szerző által vezényelt felvételt, s főképp, akik nem élték meg 1985-ban felejthetetlen élményként a Sportcsarnokban, magyarországi bemutatóként (ott Barbara Hendricks énekelte a szólót, Michael Wager volt a narrátor, az Európai Ifjúsági Zenekar játszott, a Nyíregyházi Gyermekkórus, valamint a Bécsi Jeunesse Kórus énekelt – látható volt a Maraton filmvetítés-sorozatában is). Abban az interpretációban a képzelt szituációnak „tétje” volt, a Teremtő megszólítása, a teremtményében való hitének „visszaadása” katartikus gesztusként hatott. Mindebből semmi nem érezhető a felvételen, ahol szólamok, partitúraoldalak kelnek hangzó életre, pontosabban, azok kottafejei. Részben – de csak részben – „menthető” ez azzal, hogy (miként a feltüntetett adatokból kiderül) külön került felvételre a zenei anyag és a narrátor szövege, így tehát nem volt lehetőség a kölcsönös reflexiókra. Menuhin okos-szép érvelése inkább intellektuális élményt ad, de csak a hallgatóknak – a zenei szövettel párhuzamos „sávban” halad. Ismét egy plasztikus példa: az előadó könnyítheti és/vagy nehezítheti a szerző által hangokba foglaltak eljutását a hallgatósághoz.
Warner Classics 0190295687908
