Baráth Emőke áriafelvételéről
Vélhetően Baráth Emőke ars poeticájának is tekinthetjük az Erato cégnél megjelent Cd-jének címét, amely a műsor gerincét képező Strozzi-áriák egyikéből való. Énekelni akar – és jól is teszi, sokak, sokunk örömére.
Szakmai élete afféle „párhuzamos életrajz” keretében tekinthető át, hiszen részben külföldön, részben idehaza zajlik. (S mivel a külföld nagyobb, mint a belföld… – nem véletlenül utal az egyik vele készült interjú címe arra, hogy a magyar énekesnő Franciaországban ismertebb, mint idehaza.) Felvételei korábban több cégnél jelentek meg – rajongóinak új feladatot jelent, hogy az Erato kínálatát kell a továbbiakban figyelemmel kísérni, hiszen a nemzetközileg ismert-keresett szoprán e cég exkluzív művésze lett.
Aki viszont idehaza hallotta (erre pedig időről-időre van mód, szerencsére), fokozott érdeklődéssel követi a nemzetközi felvételkészítő tevékenységét. Érdemes is, hiszen érdekes programokkal jelentkezik.
A Voglio cantar egy 17. századi énekesnőre irányítja a figyelmet, aki egyúttal zeneszerző is volt. Barbara Strozzi munkásságának centrumában a szerelem jelentette a fő témát, annak megannyi árnyalatát erősítette fel zenéjével. Monotematikusnak tekinthető tehát a program, ugyanakkor korántsem monotonnak! Érzések és indulatok hullámzanak, az élet teljességét felvillantva, történik mindez maximális interpretátori felelősséggel, amikor is az énekesnő nemcsak elénekli (habár az sem kis feladat), hanem szinte színpadot teremtve kelti életre mindazt, amit a szöveg – illetve a szavak mögött rejlő megannyi elhallgatás – tartalmaz.
Baráth Emőke tehát korántsem „csak” énekel. Megjelenít, átél – és lehetővé teszi, hogy a hallgató is átélje, legalábbis a katarzis szintjén mindazt, amiről értesül: szituációkról, érzelmi állapotokról, hangulatokról. Ehhez rendelkezésére áll a kedvező hanganyagon túl az az intelligencia is, amely a hanggal való bánni tudásban mutatkozik meg. (Csupán néhány helyen érződik némi szakmai kísérletezés, egykori – ma már nehezen rekonstruálható – díszítő manírokat illetően.)
Ilyen előadások alkalmával érdemes rámutatni arra, hogy mi az, amit oly sokszor hiányolunk, „szövegérthetőséget” illetően. Érdemes lenne kísérleteket végezni, hogy az olasz szöveget nem értő (fordításokban sem ismerő) hallgató mennyire képes „tájékozódni” a hallottakat illetően. Az interpretációnak köszönhetően sokan éreznék magukat „biztonságban”. Tehát, „képben lennének” anélkül, hogy ténylegesen értenék a szöveget. Baráth Emőke éneke biztos iránytű, mindig tudnák, milyen érzelmek-hangulatok uralkodnak…
A felvételen az Il Pomo D’Oro együttes működik közre, pontosabban, olyan régizenészek, akik többé-kevésbé hozzátartoznak a régizenélésben nevet szerzett együtteshez (a Baráth Emőke felvételével csaknem egyidőben felvett és csaknem egy időben megjelent másik áriafelvételen, Jakub Jósef Orliński kísérőjeként ugyanezzel a névvel tagságában teljesen különböző muzsikusgárda szerepelt). Ezúttal a viszonylag kis létszámú együttest a csembalista Francesco Corti irányította – hozzáértésüket illetően semmiféle hiányérzetünk nem támadt.
A műsor gerincét a 17. században élt Barbara Strozzi művei képezik, de hallunk áriákat tanáraitól, a – leginkább zenetörténeti olvasmányokból ismert – Cavallitól és Cestitől is, és Baráth Emőke teljesítményét dicséri, hogy sajnálkozva vesszük tudomásul, hogy e felvételen ugyanaz a gyakorlat érvényesül, mint énekes-sztárok áriaestjein, vagyis, hogy intermezzóként hangszeres tételek szerepelnek. Ily módon viszont újabb zenei élmények társulnak olyan komponista-nevekhez, amelyek egyébként leginkább elméleti tárgyi tudásként voltak jelen a zenekedvelők ismeretanyagában – viszont mindig megunhatatlan élmény, amikor ismét felcsendül az énekhang. Amely szép, erőteljes-intenzív, és olyasmiről dalol, ami örökzöld téma volt-van-lesz, a szerelemről, és a vele kapcsolatos keresédes érzésekről-tapasztalatokról.
ERATO 0190295632212
