Armel Opera Festival, 2019. június 2-6.
Rövid idő alatt nemzetközi érdeklődést és elismerést váltott ki ez a rendhagyó rendezvény, koprodukciós lehetőségek tették még hatékonyabbá a működését.
Don Giovanni Fotó: Kállai-Tóth Anett
Idén tizenkettedik alkalommal rendezték meg az Armel névvel fémjelzett, a folytatásban időről-időre módosuló elnevezésű rendezvénysorozat. Emlékszem a kezdetekre, amikor furcsállás társult az érdeklődéshez, hallgatva a szokatlan-merész terveket.
A gyakorlat a merészen álmodókat igazolta. Fiatal énekesek jöttek nagy számban a némiképp „zsákbamacska” feltételek kihívására, a több városban – néha több kontinensen – megrendezett előválogatók, majd az erős reflektorfényt biztosító előadások szakmai kalandnak is tűntek. Szeged egy időre ismét operacentrummá vált.
A gyakorlat tanulságaihoz és tapasztalataihoz alkalmazkodva, időről-időre finomodott-csiszolódott a verseny és a fesztivál megannyi szempontja. Hangsúlyossá vált, hogy a versenyzők ne csak képzett énekesek legyenek, hanem színpadi játékkészségről is adjanak számot, s ez az elképzelés arrafelé tendált, hogy rendezők választották ki, hogy kit tartanak leginkább a koncepciójukba illőnek.
Mindehhez járult, hogy a műsorra szánt öt opera mindig igencsak „vegyes” kínálatú volt, a többségükben új (kortárs) művek mellett rendre feltűnt egy-egy történeti repertoárdarab, avagy többé-kevésbé méltatlanul mellőzött darab. Ettől aztán még komplexebb feladat lett az egyébként is vitathatóan mérhető (művészi) minőségek összevetése. A helyzetet bonyolította, hogy az egyes hangfajok képviselői korántsem „arányosan” jelentkeztek, miként a versenyszerepek sem mindig „arányosan” álltak rendelkezésre. A versenyt kezdettől a fesztivál irányába vitte az a szempont, hogy a produkciók is „versenyeztek”, a közönségdíj pedig megmozgatta a mindenkori közönséget.
Rövid idő alatt nemzetközi érdeklődést és elismerést váltott ki ez a rendhagyó rendezvény, koprodukciós lehetőségek tették még hatékonyabbá a működését. És nem utolsó sorban a televíziótársaságok társulása. A francia-német ARTE Concert immár hagyományosan nemcsak, hogy élőben közvetíti az előadásokat (egyszersmind online szavazást biztosítva a nézőknek), hanem további fél évig elérhetővé teszi a csatorna honlapján a produkciókat.
Arte Közönségdíj – Don Giovanni
Felbecsülhetetlen értékű ez a lehetőség, valamennyi közreműködő számára – mondhatni, a díjak pedig a „hab a tortán” funkcióját töltik be. Természetesen, mindenki vágyik arra, hogy neki jusson a legtöbb hab.
Maga az Armel-rendezvény viszont az élőzene rajongótáborának kínál különleges lehetőségeket. Miközben a műsorválasztás által juttatja különlegességekhez a közönséget, a 20-21. századi művek túlsúlyának köszönhetően „továbbírja” a leginkább történeti darabokhoz szokott hallgatóság zeneirodalom-ismeretét. És túl ezen az időbeli faktoron, nagy szolgálatot tesz azáltal is, hogy „házhoz hozza” távoli tájak operatermésének egy-egy produktumát. Ha úgy tetszik, észrevétlenül, játszva bővíti nemcsak az ismereteket, hanem a szokatlan-váratlan impulzusok által figyelő, véleményt formáló zenehallgatásra is késztet. Sikerül elérnie, hogy ki-ki, felkészültségétől függetlenül, próbálja szavakba önteni meglátásait, véleményét – vagyis, társasági témává (bővebben: közüggyé) teszi a műsorokat.
Tizenkét éves története során több helyszínen élvezhettük az Armel-rendezvényeket, idén a tavalyi színhelyeket kereshettek fel ismét: a MÜPA Fesztiválszínházát és Bécsben a MuTh-ként ismert Musiktheatert (a Wiener Sängerknaben „otthonát”).
Az idei év újdonság az volt, hogy idén egyetlen produkcióban hirdettek versenyszerepeket, Mozart Don Giovannijában. A MusArtEH (az Ecuadori-Magyar Zeneművészeti Alapítvány) és az Armel Opera Festival közös produkciójában Donna Anna, Don Ottavio és Leporello személyes művészi teljesítménye került megmérettetésre. Egyébként ez az (Alföldi Róbert rendezte Ecuadorban, a Teatro Casa de la Culture-ban) előadás hihetetlen érdeklődést váltott ki: már márciusban elfogytak a jegyek! Ezek után nem csodálkozhatunk a produkció közönségdíján (az ARTE Concert csatornán leadott szavazatok alapján). Az Ecuadori-Magyar Művészeti Alapítvány elnöke, Xavier Revadeneira pedig a Különdíjat vehette át a zsűritől, az opera műfajának népszerűsítéséért – nem vitás, ez a produkció azokat is megszólítja, akik nem érdeklődnek a zenés színpad iránt. A „Legjobb előadó” díj odaítélése ezúttal aligha jelenthetett problémát: megérdemelten nyerte a portugál Ricardo Panela, Leporello-alakításáért.
Játék és opera – öt esten. Így jellemezhetnénk érdemben az idei Armel-kínálatot. Kezdődött az Izlandi Operaház produkciójában Daníel Bjarnason „Brothers” című egyfelvonásosával, ami valódi kuriózumként hatott. (Itt jegyzem meg, hogy bár érthető a megannyi figyelemfelkeltő, gyakran felsőfokú jelző, az ismertető gyakran konkrét információknak híján van – a sok „világszerte lenyűgöző”, „nemzetközi hírű” stb. kioltja egymás hatását. Annál is inkább, mivel nyilvánvaló: nemzetközi mezőnybe élvonalbeli produkcióval kell jelentkezni.) Aki „szűz füllel” ült be a nézőtérre, előzetes információk nélkül, könnyen követhette a cselekményt, s közben a zenei és dramaturgiai megoldások regisztrálására is jutott ideje-energiája. Operarepertoár-ismeret birtokában pedig találhatott – tudatos vagy típusként rátalált – analógiákat, a kórus-kezeléstől a bölcsődal-betétig. Komoly-szép előadás volt, viszonylag kis apparátusú zenekarral – legalábbis az Alba Regia Szimfonikus Zenekar gyakran érzelmi aláfestő effektusokra szorítkozhatott, igaz, annál szívhez szólóbb volt egy-egy szép tónusú vonósdallam.
A nemzetközi zsűri (melyben hazánkat Vajda Gergely képviselte) Legjobb Produkcióként az Egy eltűnt férfi naplóját értékelte, Ivo van Hove rendezésében. A mű alapját Leoš Janáček dalciklusa képezi, s eltérően a műsorfüzet információjától, nem „írónő”, hanem zeneszerzőként formálta színpadi művé saját szerzeményeivel Annelies Van Parys. A belgiumi Muziektheater Transparent komplex élményt adott, két énekes (Marie Hamard – mezzoszoprán, Andrew Dickinson – tenor) és egy színész (Wim van der Grijn), továbbá háromfős kórus és az emberpróbáló feladatot virtuózul győző zongorista (Matthew Fletcher) zeneileg perfekt előadásával. Meggyőző volt a látványvilág is, emlékezetes egy órát töltöttünk a Fesztiválszínházban.
Egy eltűnt férfi naplója
Mozarttól a Figaro házassága a Győri Nemzeti Színház és a Co-Opera koprodukciójában került színre Bécsben (remek választás volt e koprodukció beválasztása a programba, hiszen ezáltal a Co-Opera ténye-munkássága nagyobb nyilvánossághoz jut). Olyan előadásban, amely igencsak próbára tette a rekeszizmot. Mozartnak – mint az operarepertoár oszlopos tagjának – legtöbbször elszántan komoly közönség jut, kevés olyan produkció van, amely felszabadítja (önként vállalt, kötelezőnek vélt) magatartási fegyelmezettségéből a nézőt. Igen, a nézőt, mert leginkább a látvány ingerelt kuncogásra-nevetésre-kacagásra. A Győri Nemzeti Színház műhelyében készült díszletek szellemességét csak dicsérni lehet, s az sem zavaró, hogy a gróf ezúttal „vagyonos borász” (tehát nem beleszületett a rangba, hanem – feltehetően épp a bortermelés, -kereskedés kedvéért – megvásárolta a címet). Gyakran előkerül a pohár, nincs értéke-jelentősége a koccintásoknak; ugyanakkor az „üveg” honorárium is lehet, nagylelkű ajándék. A rendező Szabó Máténak nem első találkozása ez Mozarttal a színpadon (2014-ben a Miskolci Nemzeti Színházban Don Giovannit rendezett, az Erkel Színházban pedig A színigazgatót), s úgy tűnik, megunhatatlan számára a gyarlóság és szerethetőség együttes felmutatása. A színpadi játéknak köszönhetően ezúttal Cherubino lett a főszereplő – Mester Viktória ellenállhatatlan alakításában. De kivétel nélkül mindenki „hozta a figurát”, igaz, a hangi teljesítmények korántsem voltak azonos színvonalon. Ami a zenekart illeti, ismét bebizonyosodott a bon mot örök igazsága: Mozart zenéje a gyerekeknek könnyű, a felnőtteknek nehéz. Sőt, túl nehéz – mert megtévesztő tud lenni. Nem kényeskedő, de érzékeny-sérülékeny, és a legkisebb esetlegesség-ügyetlenség is szembetűnővé válik. Medveczky Ádám és a Győri Nemzeti Színház Zenekara érezhetően összeszokottan muzsikált, ám a magától értetődés megannyi apró ám zavaró pontatlanságot eredményezett. Már a nyitányban előfordultak tempóbeli pontatlanságok – később pedig a színpadi játékba szinte belefeledkező énekesek kíséretében bizonyultak igénytelennek. Olyankor volt leginkább zavaró, amikor nyilvánvalóan a hangszereseknek kellett volna engedniük (például az ideálisan hatásosnak bizonyult tempóból), vagy amikor segíthettek volna tartani a tempót. A hangszercsoportok közötti aránytalanságot (a fúvósok elnyomják a kényszerűen kislétszámú vonósokat) egy idő után jóindulatúan korrigálja a hallás (szívesen, hiszen mind a fafúvós szólók, mind a rezes állások többsége jól karakterizált), a zongora-continuo azonban anakronisztikusnak tűnt. A csaknem negyedfél órányi kikapcsolódáshoz elgondolkodnivaló is jutott; szinte megoldódott a darab végén az imbroglio – de csak szinte, mert az örvendező-felszabadult társaságba sem a Gróf, sem pedig a Grófné (a műsorfüzetben hibásan Grófnő) nem tartozott bele; kívülállókként, egymástól távol jelölte ki útjukat a rendező. A hamis (és fedezet nélküli) bocsánatkérésre nincs, nem lehet adekvát válasz.
Bécsben került sor a Forte Társulat, a Trafó Kortárs Művészetek Háza és az Armel Opera Festivál produkciója, a Horváth Csaba és Dargay Marcell nevével fémjelzett „El valahová” bemutatójára. Ez Horváth Csaba első úgynevezett operai rendezése – azért „úgynevezett”, mert a korrekt műfaji besorolással „zenés színházi előadás Monteverdi Tankrés és Klorinda párviadala című műve és Tar Sándor írásai alapján”-ként meghatározott produkció gazdagon rétegezett szövetében az operai szál igencsak szolid. Annál erőteljesebb a „fizikai színház” jelenléte; s csak elismerés illetheti a Forte Társulat művészeit, akik sokrétű teljesítményükkel már-már a mondanivaló áthallásairól is elvonják a figyelmet. A háttérben elhelyezkedő Metrum Ensemble, Rozmán Lajos irányításával, empatikusan együttműködve – néha már-már illusztrátorként – gondoskodott az érzelmi-indulati háttér felerősítéséről. Az idei Armel-sorozat nyeresége ez a produkció, amennyiben a Trafó értékes műsorkínálatát fogja gazdagítani.
Legjobb előadó – Ricardo Panela
A záró est során ismét „emberközelbe” kerültek Mozart operaszínpadának szereplői. Alföldi Róbert a regiszterária jellegzetes típusait mutatta be Don Giovanni megjelenített hódításaiban. Donna Annát, aki üldözöttből üldöző lett, főként az első felvonásban mutatta be árnyaltan (az az indíték, hogy Don Giovanni „tüzénél” megperzselődve már nem találja kielégítő partnernek Don Ottaviót, s ezért halogatja az esküvőt, nem került kidolgozásra), Donna Elvira az elcsábítás vélt/valós következményével érthetően „hisztérikus”, Zerlina behálózása pedig olyan, ahogy a nagykönyvben van megírva… Don Ottavio kívül marad a történeten – ellentéte Massetto, aki viszont az adott körülmények között „tehetetlen”. Minden szimpátiánkat élvezi Leporello (NB., vajon miért jegyzefüzetben, s nem a róla elnevezett „leporello”-formátumban regisztrálta a csábításokat?), Ricardo Panela a versenygyőzelmét mind énekes, mind színpadi játék-teljesítményével kiérdemelte.
A híres csábító megannyi kor aktuális tanulságainak megjelenítésére képes művészeti típus-figura lett. Milyen többletet adhat az alaptörténethez, tanulságként, a modern rendezés? Alföldi végiggondolt válasza egyszerűen deheroizálja Don Giovannit, immár nem egy másik (erkölcsi) világrend képviselője, hanem egyszerűen egy gyarló ember. Ennek megfelelően a kormányzó sem Kővendég immár, szó sincs emberfeletti erőkről – ezzel magyarázható, hogy a bűnök vétkekké értelmezésével nem várható „emberfeletti” büntetés. Mintha Lucifer vagy Mefiszto helyét krampuszok vennék át…
A műsorfüzet a Pannon Filharmonikusok karmesterének Michael Meissnert ígérte – a Fesztiválszínházban azonban vezető karmestere, Bogányi Tibor vezényelte a zenekart, amelynek érezhetően problémát jelentett az atmoszférateremtő kíséret a különböző énekesek számára. De ezúttal legalább volt csembaló…
Az Armel Opera Festival a felfedezést jelöli meg célként: „Felfedezünk új műveket és új módon előadható klasszikusokat. Keressük hozzájuk az operajátszás korszerű színpadi eszközeit. Kiválasztjuk a cél eléréséhez nélkülözhetetlen, sokoldalú előadóművészeket” – olvashatjuk a műsorfüzetben. És ami ott nem szerepel: sajátos zenés színházi élményt adnak operabarátoknak és olyanoknak, akik korábban nem is sejtették, hogy mennyire fogékonyak tudnak lenni eme komplex művészet iránt.
