Arkagyij Volodosz szólóestje a Müpában
A zongorairodalom korábban kevéssé megvilágított vidékeire kalauzolt Volodosz, melyeknek elképesztően gazdag szépségeire irányította figyelmünket.
Arkagyij Volodosz
Ki ne tapasztalná, hogy a kiállítások alkalmával fontos tényező a tárlatvezető. Felkészültségétől, személyiségétől és rátermettségétől függően adhat többletet mind az élmények, mind a tudásanyagot illetően. Mindezek a tényezők más-más súllyal érvényesülnek, ha érdemben ismert, avagy korábban ismeretlen műalkotásokkal találkozunk. Vannak tárgyszerűség-centrikusok, mások adatok sokaságával kápráztatnak el, de nem ritka a rácsodálkoztató gesztus sem, amikor nem történik más, mint a látvány szavakba foglalása, a megjelenített érzelmekre-indulatokra koncentrálással.
Bizonyos szempontból hasonló szerepet töltenek be az előadóművészek is, amikor felkínálják a hallgatóságnak a műsorukon szereplő műveket. Megannyi közelítésmódnak egész „iskolája” van: a historikusok, a puritánok, a hatáselemeket kidomborítók, és még sorolhatnánk.
Ebben a tarka változatosságban több iránytű is kínálkozik; a hallgató korábbi zenei (stílusban való) jártasságán túl a programon szereplő művek ismerete. Népszerű program esetében már a darabok újrahallgatása is örömforrás, s ami többlet (esetleg csak eltérő a korábbi tapasztalatoktól), az mind fokozza a hatást. Ezzel szemben a ritkábban játszott művek esetében (amikor nagy valószínűséggel többek először hallanak, illetve hallgatnak tudatosan) egy-egy kompozíciót, annyiból módosul az interpretáció jelentősége, hogy szinte egyenlőségjel kerül a produkció és a reprodukció közé. A figyelem fókusza juthat olyan daraboknak, amelyek megszólaltatása korábban fel sem merült.
A papírba zárt zenék múzeumának látogatható termei azok, ahol hangzó életre kelnek a művek. E válogatások egyszeri élményt jelenthetnek a hallgatóságnak (ideális esetben az előadó sokszor műsorra tűzi a megtanult darabokat, ily módon megsokszorozza az élmény-lehetőséget), és tetszőleges számban ismételhetőeket a hangfelvételek által.
Ám ahogy lenni szokott, a képlet korántsem egyszerű, hiszen bármennyire is „rentábilisabb” a felvételek vásárlása, „zsákbamacska” iránt kevesen érdeklődnek, ha másik lehetőségként ismert, kedvelt művek kínálata is rendelkezésre áll. (Ezzel magyarázható, hogy az örökzöldeknek napjainkban is tovább nő a diszkográfiájuk – az előadók nem kis örömére.) Egy-egy „nagy név”, aki önmagában közönségvonzó hatású, érdemben befolyásolhatja az ízlést, a zeneismeretet – s ezzel kompozíciók sorsát.
Ilyen szempontból tehát nagy az előadók felelőssége már a műsor megválasztásával – amiben, természetesen, megannyi szempont játszik szerepet. S ha ideális tárlatvezetőnek bizonyulnak a hangképek megismertetésében-megszerettetésében, objektíven (ismeretében) és szubjektíven (élményanyaggal) egyaránt gazdagították hallgatóságukat.
Arkagyij Volodosz december 11-i zongoraestje inspirálta a leírottakat. A művész, aki visszatérő vendége „A Zongora” című, évenként rangos előadógárdát felvonultató MVM koncertsorozatoknak (de más rendezvény keretében is fellépett már hazánkban), emlékezetes esttel ajándékozta meg hallgatóit. Akiket – s ebben aligha tévedhetek – korántsem a műsora vonzott elsősorban. Liszt (123. Petrarca-szonett, Gyászgondola, no. 2, A-dúr legenda – Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, h-moll ballada) és Schumann (két tétel a Bunte Blätter sorozatából, és B-dúr humoreszk, op. 20) neve akkor is „bizalomgerjesztő”, ha kiválasztott darabjaik nem tartoznak a populáris repertoárba. Volodosz „végigkomponáltra” tervezte mindkét félidőt, azaz a műveket egyvégtében, füzérré fűzte fel. A műsor a gyakorlatban vizsgázott, a közönség „vevő volt” a szándékra, és nemcsak hogy nem tapsolt közbe, de meglepő módon még a darabok között sem lazított (krákogással, köhögéssel, zörgéssel stb.) a figyelmen. Atmoszférateremtő volt, hogy nem kapott megvilágítást a színpad; hozzájárult, hogy alkalmazható legyen itt is az elhíresült kérdés Balázs Béla misztériumjátékából: „Hol a színpad, kint-e vagy bent”.
A zongorairodalom korábban kevéssé megvilágított vidékeire kalauzolt Volodosz, melyeknek elképesztően gazdag szépségeire irányította figyelmünket. Az ingerküszöb emelésével járó magas zajszinthez szokott hallás örömmel fedezhette fel (máskor kényszerűen használaton kívülre helyezett) érzékenységét, amikor Volodosz leheletfinom pianissimóiban gyönyörködött. Jellegzetes schumanni gesztusra analógia ez – Schumann a tempót illetően adta előírásba a lehetséges meghaladását (olyan gyorsan, ahogy lehet – és később: még gyorsabban), Volodosz a dinamika terén tette ugyanezt, örökre emlékezetes pillanatokat teremtve. A művész a hangterjedelmet bejárta egészen a másik határig – és eléggé nem dicsérhető, hogy a legintenzívebb hangzások sem voltak durvák, gorombák, hanem épp ellenkezőleg, a monumentalitás, a fenségesség érzetét keltőek.
Vannak „zongorafenomének”, minden kiválósága ellenére Volodoszra ezt aligha mondhatnánk. Egyéniség ő, akinek tevékenységére (magyarán, művészetére) viszont annál inkább rámondható, hogy fenomenális.
Technikai perfekcióját leginkább a szakmai beavatottak mérhetik fel (leginkább alapos műismeret birtokában), de ez nála mindössze eszköz, mondhatni alapvető kritérium ahhoz, hogy megvalósítsa műsorait. Művész, aki anélkül tudta magára felhívni a figyelmet, hogy indult volna versenyeken – aki megbízható vezetőnek bizonyul többé és kevésbé ismert tájakon vezető „kalandtúrákon”. A hallgató olyan biztonsággal követheti, mint a tájképek csarnokában az idegenvezetőt, s előfordulhat, hogy úgy jár, mint aki a festők jóvoltából fedezte fel a természeti szépségeket.
Atmoszférazene – így jellemezhető Volodosz program-összeállítása, jóllehet megtalálhatók benne „intellektuális”, „zenei” szempontok is (például a B-dúr humoreszket az azonos hangnemű Abendmusik előzte meg). Belefeledkezésre alkalmas, amelyből gazdagabban, tisztábban (lásd katarzis) kerül ki a hallgató.
