Philippe Jaroussky elfeledett áriákat énekel legújabb Erato-felvételén
Közvetlen hangú kísérőszövegét azzal kezdi a méltán világszerte osztatlan népszerűségnek örvendő énekes, hogy idejekorán megfertőzte őt is az a vírus, amely oly nagy számban szedi áldozatait a barokk zene előadói körében, nevezetesen, hogy elfeledett művek után kutasson, amelyek hangzó életre keltésében szerepet vállalhat. Ez a szenvedély tartósnak bizonyult – s korántsem csupán repertoárbővítő szándék vezérli, hanem az értékek iránti elkötelezettség is. A kutatómunkában remek partnerre talált a sokoldalú művész, Yannis François személyében.
Philippe Jaroussky
Úgy tartják, a jó bornak is kell a cégér – nos, Philippe Jaroussky legújabb felvétele dacol ezzel a felfogással: már-már banális címadása azt a meggyőződést sugallja, hogy a kontratenor fotója és neve – önmagáért beszél.
A késő-barokk zenére fókuszál a műsor, a kilenc szerző között a szinte ismeretlen nevek mellett olyanok is szerepelnek, akikkel leginkább olvasmányélményeinkben találkoztunk, s csupán néhányan, akiknek oeuvre-jéből cím szerint is meg tudnánk nevezni kompozíciókat. Az összeállítás mégsem skatulyázható be a ritkasággyűjtemények közé, mert jócskán túlfeszíti azokat a kereteket, amelyek között jól megférnek a különlegességek kedvelőinek kínált programok. A művészi igényesség az elképzelés ötletétől a kidolgozás utolsó pillanatáig jelenvaló. Valamennyi szöveg Pietro Metastasio librettóiból való.
Élvezetes olvasmánynak bizonyul Jaroussky kísérőszövege, miközben tájékoztatja az olvasót, szinte észrevétlenül ad „megfigyelési szempontokat”, rámutatva egyik-másik ária specialitására, hangszerelési finomságokra, vagy épp szövegfestő-illusztratív megoldásokra. És mintegy mellékesen tesz említést arról, ha első felvételről van szó…
Aki előzetes tájékozódás nélkül kezdi hallgatni a korongot (előítéletek és elvárások nélkül), az is csakhamar abba a bűvkörbe kerül, amelyet az előadók hoznak létre. Aki végighallgatta az ötnegyed órás műsort, meggyőződhetett arról, hogy korántsem üres udvariassági gesztus, hogy a szólista írásban is megköszöni hangszeres partnereinek a lelkes együttműködést. A kétszer két nap alatt rögzített felvétel belső meggyőződésből fakadó intenzív jelenlétről árulkodik. Nincsenek nemhogy „üresjáratok”, de még csak jellegtelen hangok sem. Csodálatos az összmunka a hegedűművész Julien Chauvin vezette Le concert de la Loge és az énekes között. Olyasfajta „egymásra-figyelés”, amely nem megoldandó feladat, megvalósítandó cél, hanem magától értetődő természetesség.
Aki élményt várt – megkapta! Olyannyira, hogy belefeledkezve a hallgatnivalóba, szinte nem is követi a műsort – mintha voltaképp „mindegy” lenne, hogy mit hall. Egyszerűen gyönyörködik, szituációk, érzelmi helyzetek beavatottja lesz, megtapasztalva azt a gyakran hangoztatott (és nemritkán megkérdőjelezett) közhely-igazságot, hogy a zene világnyelv, a zene nem ismer határokat.
Az első elragadtatás lecsengésével, amikor az ötnegyed órányi hallgatnivaló ismételt lejátszásra kerül, anélkül, hogy csökkenne az érzéki varázs hatása, utat talál ki-ki saját zenei világába. Fordulatok, zenei gesztusok tűnnek ismerősnek – és ekkor megkezdődik a „tudatos” zenehallgatás, amely immár zeneszerzők nevéhez, operák címéhez kapcsolható ismeretanyagot is ad. És Jaroussky szövegének is meglesz a haszna – az évszámok segítségével többdimenzióssá pontosítható a történeti térkép.
Az ismert szerző-névhez „hozzátanuljuk” az operacímet, máskor a más komponista által is megzenésített libretto címéhez kapcsolunk további szerzőt. L’Olimpiadéhoz Andrea Bernasconi nevét társítjuk, később Tommaso Traettáét is, az Il re pastoréhoz Gluckét. Műsor-szerkesztési finom nüansz, hogy a program a „buffonista háború” néven elhíresült vetélkedés másik protagonistájának, Niccolὸ Piccinninek a zenéjével folytatódik. a leginkább Mozart révén ismert La clemenza di Tito megzenésítői közül Michelangelo Valentini nevét jegyezhetjük meg. Johann Adolph Hasse (akit az olaszok „az isteni szász” epiteton ornansszal emlegettek annakidején) az egyetlen, akinek Demofoonte című operájából nemcsak két ária szerepel, hanem – élvezetes közjátékként is – a Sinfonia is. Befejezésül két Arbace-áriát hallunk, két Artaserse című operából, az egyik Johann Christian Bach műve, a másik Niccolὸ Jommellié.
Mindezek tények, adatok – az élmény szavakkal aligha megragadható! Csak hatását lehet megosztani – megszerzése zenehallgatást igényel!
Fittler Katalin
