Antje Weithaas és Várjon Dénes 2. Beethoven-albuma
További három hegedű-zongora szonátával gazdagodott a lemezgyűjtők „kincsestára”, olyan koronggal, amelynek minden bizonnyal gyakori újrahallgatás jut osztályrészül.
A Beethoven hegedű-zongora szonátáiból tervezett összkiadás-jellegű sorozat első korongjáról május 14. óta olvasható a lelkendezésem. Jogosultsága több nemzetközi porondon nyert „visszaigazolást”. Hasonló szellemben értékelte az egészen különleges előadói teljesítményt a France Musique, a hónap lemezének választotta a BBC Music Magazine, és megkapta a Német Lemezkritikusok negyedévenként kiosztott díját is a kamarazene kategóriában.
Az első album műsorának összeállításában hangnemi érzékenységre figyelhettünk fel: két A-dúr szonáta (Op. 12 No.2 és Op. 47) között egy a-moll hangnemű kompozíció (Op. 23) kapott helyet. A második program másfajta logikát követ: az Esz-dúr hangnemű Op. 12 no. 3 vezet át az Op. 30 sorozat második (c-moll) szonátájától a harmadik, G-dúr hangneműhöz. A program élére került a három közül a legsúlyosabb alkotás (amely négy tételes), ezt a „párhuzamos dúr” hangnemű (korábbi) darab követi – majd a finálé funkcióját a minden szempontból harmonikusabb, derűs G-dúr tölti be.
Szempontokat mindig lehet keresni, találni – a lényeg: a felvétel egyvégtében is végighallgató, mindvégig gyönyörködtető hallgatnivalót kaptunk.
Újat aligha lehet mondani az előző válogatáshoz képest, a hallgatói lelkesedés töretlen. Talán csak a megrendülés erősödik, amikor azzal szembesülünk, hogy többről van szó, mint kitűnő interpretációról, egészen kivételes kamarazenei érzékenységről, egymásra-hangolódásról. Aligha tűnhet túlságosan fellengzősnek, hogy kinyilatkoztatás-értékűnek érzem Antje Weithaas és Várjon Dénes együtt-muzsikálását. Egy Schumann-zongoradarab címét kölcsönözve, afféle „Der Dichter spricht” gesztus hatja át valamennyi mű megszólaltatását.
Ehhez elengedhetetlen a meggyőző előadói személyiség csakúgy, mint a közvetítés hitelét biztosító azonosulni-tudás a művek szavakon túli élményvilágával. Mert korántsem „tolmácsolásról” van szó! És ilyenkor tapasztalja meg a hallgató, hogy a zene – megannyi közvetítő közegen át – a lehető legközvetlenebb hatásra képes! És éppen ez a közvetlenség eredményezi, hogy nehéz lenne „szétszálazni” összetevőire az előadói teljesítményt. A hangzó katedrálisok: kész produktumok; akkor is, ha kialakulásukat folyamatosan éljük meg az időben. Mert egyszersmind megkapjuk azt a formai biztonságérzetet, amelynek birtokában minden részletet a maga helyén (funkciójában) értelmezhetünk.
Mindeközben szinte lehetetlen a „kivitelezésre” figyelni – a megjelenítés mindig valami tartalmi lényegnek a közlése. Igencsak megragadna a felszínen, aki Weithaas hegedű- vagy Várjon zongorajátékának „titkát” próbálná keresni. Beethovent idézik meg valamennyi tétellel, aki művészi formába öntötte mélyen emberi érzés- és indulatvilágát.
Éppen ezért aligha lehetne „kedvenc”-ként, legjobban tetszőként bármit is kiemelni a programból. A komplexitás diadala ismét ez a felvétel – amely olyannyira élő, hogy a sokadszori meghallgatás folyamán sem veszít élményszerűségéből. Egyszóval: megunhatatlan. Remélhetőleg valamennyi hallgató osztja ezt a tapasztalatot, beleértve a szakmai grémiumokat, amelyek a rangos elismerések objektív mércéjével „hitelesítik” a rendkívüli tetszést kiváltó művészi teljesítményt.
