Armel Operafesztivál
Alföldi Róbert diákosan lendületes, üde, friss, Don Giovannit rendezett, az Armel Operafesztivál keretében, amivel hatalmas sikert aratott, elnyerte a közönség díját és a zsűri különdíját.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
Egy lépcsőkkel összekötött emelvényrendszeren sokat rohangásznak a szereplők a Müpa Fesztiválszínházában. Gyakran üldözik a szoknyapecér címszereplőt, aki nem tud betelni a nőkkel, egyiket „habzsolja” a másik után. Nincs megállás. Az a Don Giovanni, akit Mozart és a librettista Da Ponte megírt, óriási formátumú, emblematikus alak, kifinomult, jó ízlésű nemes úr, csak hát gátlástalan, erkölcstelen fickó, aki a céljai érdekében nem ismer se istent, se embert. Keresztülgázol mindenkin, és annyira erőteljes személyiség, hogy elér, megszerez bármit, bárkit, amit, akit akar, de a végén pokolra jut, ez ilyen élettel benne van a pakliban. Aki azonban ebben a produkcióban alakítja, úgy néz ki, mint egy nagy kamasz, és már éppen hogy férfi keveréke. Arról egészen biztosan nincs szó, hogy szinte a férfiasság esszenciája, megtestesülése. Csaknem kölykösen ugrabugrál a lépcsőkön. Ficsúrnak hat, nem nemes lovagnak. Élénk piros vászon nadrág, lezser, fekete zakó, hozzá piros díszzsebkendő, és bőrkalap van rajta. Vidéki aranyifjúnak lehetne tippelni, aki fölöttébb el van telve magától, de azért, akinek van szeme, az látja, hogy közel sem akkora szám, mint amekkorának gondolja magát. Egy kocsmahős, diszkóvagány, akinek felforr az agyvize, és kést ránt, így követ el gyilkosságot.
Alex Rodriguez nem tud eljátszani egy nagy formátumot, egy urat, egy vérbeli nemes embert? Valószínűleg erről is szó van, hiszen a produkció Ecuadorban jött létre, először ott is mutatták be, és hát ott ugye nincsenek komoly múltú operahagyományok. Számomra legalábbis meglepő módon, van viszont Ecuadori-Magyar Zeneművészeti Alapítvány, amivel az Armel Operafesztivál közösen hozta létre a produkciót. Természetes, hogy ez a fiatal, ambiciózus művész, nem tud mondjuk olyan fajsúlyú, annyira karakteres és olyan utánozhatatlanul elegáns lenni, mint például a kolosszális Melis György volt Ljubimov igencsak emlékezetes, formabontó rendezésében.
Alföldi, nem először, és nyilván nem utoljára, a szükségből farag erényt. Ha nincsenek érett, jelentős művészei, de vannak tettre kész fiatalok, akkor a lelkesedésüket, a fogyhatatlan energiájukat, a hevességüket, az ide nekem az oroszlánt típusú odaadásukat aknázza ki maximálisan. És ehhez akár még passzolhat is a mi szomorkás korunk, mert hiszen hol vannak abban a Mozart által megzengett hatalmas formátumok, akik pompázatos ruhákat hordtak, csodás palotákban laktak, rafináltan előkelő táncokat lejtettek, hatalmas társadalmi eseményeknek beillő bálokon. Ma ehelyett tömegdiszkó dívik inkább, és az ehhez szükséges tánclépések elsajátításához igazán nem kell tánc- és illemtanár. Elő is fordulnak diszkómozgások az előadásban, melyek éles kontrasztot alkotnak Mozart zenéjével, és közel sem a cizellált, kulturált világ lenyomatai. Ennek megfelelően Tihanyi Ildi jelmezei mai viseletek, amelyek nem személyre szabottak, nyugodtan lehetnek akár konfekcióruhák, ahogy a díszlet sem pompázatos kastély, hanem absztrakt szobornak is beillő emelvényrendszer.
Ha ezektől eltekintünk, akkor Alföldi csaknem hagyományos előadást rendezett, szó sincs olyan erőteljes változtatásról, mint amikor pár éve, ugyancsak az Armel keretében, A varázsfuvola cselekményét iszonyúan lepukkant kórházba helyezte. Lényegében börtön, kényszer-ideggyógyintézet volt ez a rút intézmény, ahol inkább leszedálják, sokkolják, kiütni igyekeznek az ápoltakat, mint gyógyítani, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című közismert művének nyomasztó légkörét idézve. Ránézésre lerítt róla, hogy borzadályos hely. Most viszont az történik, ami manapság nem ritkán, hogy elkedélyeskednek, jópofiznak a szereplők, mintha látszólag minden rendben lenne, igyekeznek szőnyeg alá söpörni, hogy mind nagyobb baj van, aztán mégiscsak megtörténik a tragédia.
Nem érkezett valamennyi szereplő Ecuadorból, így például a Leporellót adó Ricardo Panela sem, aki a legjobb előadónak járó díjat is méltán kiérdemelte. Tulajdonképpen eljátszott egy mai srácot, aki joggal parázik be sok mindentől, akinek kicsit imponál is Don Giovanni vagánysága, szélhámossága, de mindinkább rájön, hogy azért ez szörnyen veszélyes lehet, és meglehetősen tisztességtelen. Donna Anna megformálója, Katharina Dain, szívet tépő fájdalommal énekelt. A többiek, Vanesa Regalado, Mark Van Arsdale, Jorge Regalado, Vanessa Freire, érezhetően a csúcsformájukat hozták. Bogányi Tibor a fesztivál visszatérő zenekarát, a Pannon Filharmonikusokat, jókora elánnal, meglehetős intenzitással vezényelte.
Akarat, tettvágy, hivatásszeretet, játékosság árad a produkcióból, ami feledteti, hogy nem mindenkinek van acélosan messze hordó hangja, átütően karizmatikus személyisége. Tényleg némiképp olyan ez, mint egy jókora odaadással létrehozott diákelőadás, amiben ott vannak a bimbózó tehetségek, meg ott vannak a valamennyire setesuták is, de az egésznek bája, sármja, ritmusa, szenvedélyessége van. Amitől sokkal inkább szerethető, mint egy nagyobb profizmussal, de kevesebb lélekkel, odaadással létrehozott produkció.
