Louis Andriessen: The Only One – szóló: Nora Fischer
Szerencsés találkozások jegyében született kompozíciót ismerhetünk meg erről a CD-felvételről, amely annyiban is „kivételezett”, hogy egymagában kapott helyet a korongon mintegy 21 percnyi terjedelmével.
The only one albumborító
A holland kortárs zenéből nemzetközi ismertségre szert tett Louis Andriessen 2019-ben, a Los Angeles Philharmonic alapításának centenáriumára különleges megrendelést kapott. Mivel a zeneszerző szimfonikus aggályoskodott a zenekari kíséret miatt, megrendelését végül kiegészítették egy „történelmi” kitétellel: azt írhatott, amit csak akart.
Az előadás másik kuriózuma egy ajándéknak köszönhető. Névlegesen a flamand Delphine Lecompte első, 2009-ben megjelent verseskötetével (De dieren in mij – amely a következő évben díjazott lett) ajándékozták meg. A kötet mellé járult ismeretsége Nora Fischerrel. Fischer Iván lányának a hazai közönség több koncertélményt köszönhet – „élőben” tapasztalhattuk meg azt a stiláris jártasságot, amelynek birtokában az énekesnő egyaránt otthonos különböző korok és műfajok zenei világában.
A Bevezető tételt követő öt dal sorába két közjáték ékelődik (a ciklus 4. és 6. tételeként). Már az első hangoktól a kompozíció egészének vonzáskörébe kerülünk és az élmény szempontjából szinte teljesen indifferens, hogy „felkészülten” vagy „szűz füllel” ismerkedünk a darabbal.
Andriessen zenéje galvanizálja a zenehallgatói aktivitást; mondhatni, a készülékhez szögezi az érdeklődőt, akiben óhatatlanul is felsejlenek asszociációs kötések, afféle akusztikus déjà vu. Túl azon, hogy a Sztravinszkij-hatás tudatos vállalása nem csupán valamelyik stíluskorszakának külsőségeiben mutatkozik meg, és a repetitív szerkesztésmód is csupán egyike a felületalkotó technikáknak. A „zeneértést” az idegen nyelvű szöveg sem nehezíti; legfeljebb a „miről szól?” kérdés megválaszolása jelenthet problémát.
Nora Fischer Cathy Berberian-i energiákat közvetít, de performanszában több rejlik ennél. Azonos értékű példának kínálkozik Csengery Adrienne Kurtág-tolmácsolása, ez esetben kiemelt jelentőséggel a Jelenetek egy regényből című opus – mindketten hasonlóképpen elementáris erővel verbalizálják a hangszeres környezet vokális szólamukban. A szerzői stílus sajátos kifejezőeszköze az a jellegzetes stiláris „szóhasználat”, amely gyakran telitalálatként világítja be az előadást. Andriessennél ilyen a bécsi valcer felvillantása, a Kurt Weill-t idéző atmoszféra és a Dies irae karakterisztikus kezdőmotívuma.
Fotó az előadásról – Forrás: Nonesuch Records Facebook
A kísérőfüzet tartalmazza a versek angol szövegét, ami az énekszólamból is végig követhető. De a lényeg nem is annyira a szótári jelentésben rejlik, mint az érzelmi-indulati töltésben, amit Fischer néha a kódolt meghökkentés-mozzanatok felerősítésével hangsúlyoz ki.
Ami ennek a felkérésre (szabadon) komponált műnek a „befogadását” illeti, azon kevés kortárs kompozíciók közé tartozik, amelyek első találkozásra megnyerőek – és mivel ki-ki sok további felfedeznivalót találhat benne magának, azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket érdemes magunkkal vinni ama bizonyos lakatlan szigetre.
A felvétel, amelynek dirigense Esa-Pekka Salonen, a Walt Disney Concert Hallban került rögzítésre, 2019 májusában.
