Kelemen Éva: Művészetek vándora
Élt harminckét évet – a tudomány és a művészetek vándoraként
Csáth Géza
„Csáth a természettől kódoltan kapta a művészi minőség felismerésének különleges képességét”.
Csáth Géza neve országosan ismertnek tekinthető, s eme ismertség nem specializálódik rétegekre, korosztályokra. Annál inkább az ismeretanyag, hiszen a megjelent könyvek tematikája alakján hol szépirodalmi, hol zeneesztétikai munkásságára, hol pedig orvosi munkásságával és életének szenvedélyével összefüggő írásaira irányul az érdeklődés reflektorfénye.
Most a feldolgozás szempontjából mind ez idáig ismeretlennek számító működési területét mutatja be a nagyközönségnek Kelemen Éva könyve, Művészetek vándora címmel. „A zeneszerző Csáth Géza” – hirdeti az alcím, ám a kiadvány korántsem korlátozódik a több múzsának hódoló Csáth komponáló tevékenységére. Érdemben azonban mégis, hiszen hangzó mellékletként 16 kompozícióját kínálja CD-korongon.
De nézzük először a könyvet! Tartalomjegyzéke csak addig tűnik szokványosnak, amíg nem pillantunk az oldalszámokra, ugyanis a terjedelem arányai több mint szokatlanok. Az előszót követően négy fejezet képezi az „olvasnivalót”. Ez a mindösszesen 50 oldal Kelemen Éva értékes munkája, olyan életrajz, amely a személyiség jellegzetes megnyilvánulásaira, művészetek iránti érdeklődésére fókuszál. Éspedig nem úgy, hogy csupán követi az érdeklődési görbék egymást metsző vonalait, hanem környezetével, s a számára bármilyen okból fontos személyeknek a reflexióival (inspiráló, néha visszavető hozzáállásával). Tehát, a legkülönbözőbb Csáth-jártasságú olvasó számára érdekes és informatív. A gazdag tényanyagból olvasmányos ismertető született, amely nyilvánvalóvá teszi, ami egyébként Csáth-életrajzokban sommásan akár egyetlen információként jelenik meg, azt, hogy Csáth művészet-közeli atmoszférában élt, s a zene korán meghatározó tényező lett számára.
Kelemen Éva egyszersmind a zenekritikus-esztétát minősíti, amikor találóan úgy fogalmaz: „Csáth a természettől kódoltan kapta a művészi minőség felismerésének különleges képességét”, és Csáth írásainak alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, amikor a Csáth által megfogalmazott zeneszerzőtípusok egyikébe visszahelyezi magát Csáthot, akinek gondja lehetett a zeneszerzés mesterségbeli részével, (akinek, a csáthi jellemzés értelmében „figyelmét túlságosan is a kifejezni vágyott gondolat köti le”) – s ekkor kulcsot ad az olvasónak, megfejtve, miért kap centrális szerepet Csáth szépirodalmi munkáiban is a zene: „túlságosan is kifejezni vágyott gondolatok öltenek testet Csáth zseniális betűkompozícióiban – novelláiban”. És lényeglátóan rámutat: „Csáth Géza művészi gondolkodásmódjában különleges összefüggés volt szó-kép-zene hármassága között”. Épp ezért korántsem csupán illusztráció-jelleggel kapott helyet a könyvben Csáth néhány rajza.
A zenével való sokrétű kapcsolata bontakozik ki a kötet további részében. A rövid Függelék utánaolvasásra serkent. Mellékletek – hirdeti a szerény cím, amelynek első felsorolása Csáth Géza öccsének (Jász Dezső néven), a második pedig Csáth Gézának a Nyugatban publikált írásait közli időrendben (apró pontatlanság a tanulmány szövegében: harminchat Csáth-írást ígér ott, miközben a felsorolás harminchetet tartalmaz). Ha ezek az utalások érdekességeket sejtetnek, a harmadik táblázat kifejezetten izgalmas olvasnivalót kínál: 1910-ben hat olyan hangverseny volt, amelyről mindkét testvér beszámolt különböző folyóiratokban. Folyóirat-olvasói látogatásra serkentő táblázat, ráadásul ínyencségként olyan ritkaságot kínál, hogy Csáth ugyanarról az előadásról (nevezetesen R. Strauss Elektrájának 1910. március 11-i előadásáról) különböző fórumokon publikál. Tehát, mit tart fontosnak A Polgár olvasóival közölni (Bemutató az Operaházban), s mi az, amit a Színjáték olvasóinak szán (Elektra). A negyedik táblázat a zeneelmélet kedvelőinek jelent csemegét.
Forrásközlés címmel az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának Csáth-hagyatékában található három kézirattöredéket teszi közzé (első ízben) – a kéziratok facsimile-részletei alapján pedig a készhez szokott olvasó fogalmat alkothat magának a közreadás korántsem egyszerű munkájáról.
A kötet legterjedelmesebb részét a Mutatók címet viselő fejezet teszi ki. Ebben először egy Műjegyzék kapott helyet. Mielőtt rátérnénk, érdemes kitérni a „romantikus előzményekre”. Székely Endre zeneműveivel együtt került az OSZK zenei gyűjteményébe Csáth Géza fennmaradt zeneszerzői termése is (Csáth Géza lánya Székely Endre felesége volt). Csak az anyag feldolgozása során derült fény arra a tényre, hogy a többségükben kéziratos művek egy része Csáth Géza műve – ettől kezdve komoly kutatómunka nyersanyagának bizonyult!
A zeneszerzői életmű rendszerezéséhez az előadói apparátus szerinti csoportosítás bizonyult a legáttekinthetőbbnek. Annál is inkább, mivel nyomtatásban megjelent öt kompozíció mellett a kéziratok a legkülönbözőbb munkafázisokat őrzik (befejezett művek mellett töredékeket, néha utalásokat, s nem ritkán soha ki nem dolgozott tervezeteket). A Vokális művek csoportjában a dalokhoz egyetlen kórusmű társul. A hangszeres darabok növekvő apparátus szerint követik egymást: szólóhangszerre szántak, kamaradarabok, végül zenekari művek, versenyművek, hangszerelések.
A fennmaradó anyag Színpadi zenék, Gyűjtemények, Zeneelméleti munkák, műelemzések címszó alá sorolhatóak, majd a fennmaradó anyag Hangszermegjelölés nélküli kompozíciók, kompozíciós tervek, valamint Vegyes vázlatok, töredékek címszó alá került. A legjelentősebb fejezetet ezek közül a dalok jelentik („Nagy érzékenységgel, különös gonddal dolgozott a kiválasztott versek megzenésítésén, s minthogy alapjában a szavak embere volt, rendkívül érzékenyen tudta kifejezni zenéjével a költemények lényegét” – mutatott rá tanulmányában Kelemen), s épp ennek áttekintése során szembesülhettünk leginkább a jegyzék-készítés problematikájával.
A dalok (csakúgy, mint később egy-egy belső alcsoporton belül a darabok) betűrendben követik egymást. Hiába lenne informatívabb az időrend, számos műnél nincs feltüntetve a komponálás dátuma. Aki tehát – mondjuk – arra lenne kíváncsi, hogyan alakult súlyban-rangban egy-egy költői termés a daloknál, nem tehet mást, mint hogy kijegyzeteli, a maga szempont szerint csoportosítva a fejezet anyagát. (A „súlyozásban” nagy segítséget jelent, hogy az elveszett művek is szerepelnek e jegyzékben, tehát azok, amelyekről csak közvetett forrásokból – pl. naplóból, levelezésből – tudunk.) A könnyebb tájékozódást segíti, hogy sok utalást találunk a műjegyzékben a számozásban egymástól távolkerült, de érdemben összetartozó művekkel kapcsolatban (Például az Alig, hogy jöttem kezdetű, Reviczky-verset megzenésítő dal 11-es számmal szerepel, míg változata, a Szerelem cím következtében az 52-es szám alatt található).
A nagy anyag rendszerezésének folyamata közben írt műjegyzékbe óhatatlanul is kerülhetnek hibák, elírások, ilyenek a pontatlan utalások (pl. 60. dalnál a részletes leírásért a Más szerzők művei fejezet 2. számához irányít, az 1. helyett. Az 1-nél ismét tévesen irányít, a műjegyzék 158. számához, a 159. helyett; a műjegyzék 135. tételénél a 148-hoz utasít a 149. helyett – ott viszont már hibátlanul működik a visszautalás). Néha nem maradt energia a konkrét utalásra – a Valse lente vonósnégyesnél (105.) csak annyi olvasható, hogy az 1909-ben megjelent zongoradarab hangszeres változata – a 93. számú zongoradarabnál nem történik említés a tétel hangszerelésére, csakúgy, mint az Őszi dal című zenekari nép (110) esetében az azonos című hegedű-zongora tételre (83.).
Szerzői „következetlenség” apró jelére bukkanhatunk három (ismeretlen időpontban keletkezett) zongoradarab esetében; a 75. címe Livre d’images: Une conte triste, a 76. és 77. címe kibővült a hangszermegnevezéssel: Livre d’images pour piano, s ezek közül az első Andante con variazioni, míg a vele való összetartozást az jelzi, hogy a Scherzót no. 2-ként tüntette fel. Ez utóbbiból készült a Scherzo für grosses Orchester (112.) – ezt az azonosságot megjegyzésként tartalmazza a műjegyzék, de a zongora-tételnél nem történik utazás a hangszerelésre. Hasonlóképp a Souvenance zenekari verziójánál is csak információként utal vissza a zongoradarabra (88.).
Az egyik dal címoldalának fotokópiája érdemi kérdést vet(het) fel: a Kisvárosi Fotografia (36a, b) esetleg további verzióban is elkészült? A kézirat zárójeles megjegyzése: „Eredeti: Énekhang, Zongora- Fuvolára”.
A főként muzsikusoknak szánt fejezetet szélesebb olvasótábor érdeklődésére számot tartó „kimutatások” követik: Csáth Géza repertoárja. Csak elismeréssel adózhatunk annak a könyvtárosi műgondnak, amellyel Kelemen Éva feltérképezte évről-évre a Csáth által előadott darabokat, továbbá azokat, amelyeket tanult, de nyilvánosság előtt nem játszott, a saját maga által, vagy közreműködésével bemutatott saját szerzeményeket, otthon Szabadkán, majd Budapesten, továbbá, irodalmi források alapján összeállította az általa hallott-hallgatott zeneművek évenkénti listáját is. Elismerésre méltó műgond, amely Csáth „többes önkifejezése” minden területének alapos ismeretéről tanúskodik.
A mutatók harmadik témaköre forrásértékű fejezet: Csáth Géza zenei írásai. A másfél évtizede, a szerzői összkiadás részeként megjelent Muzsika mesekertje, Összegyűjtött írások a zenéről című kötet hiányosságait kívánja javítani, az esztéta Csáth írásaiban konkrétumokra „rákérdező” olvasók munkáját könnyítve meg. Megbízható útmutató ez a fejezet, Kelemen Éva filológiai munkáját dicséri – és azt fogja még dicsérni megannyi érdeklődő és az idő szorításában szenvedő kutató (vagy hivatkozni vágyó zeneíró), mert ha a koncertek műsorának a közlését – terjedelmi okokból – nem is vállalhatta, támpontokat ad a további pontosító, kereső munkálatokhoz.
A könyvhöz mellékelt hibaigazításon egy dátumelírásért „és a könyvben előforduló egyéb hibákért” elnézést kér a szerző. Ezt jó szívvel megadhatjuk neki – csakúgy, mint a Magyar Kultúra Kiadó szép kivitelezésű kötetében az egyszeri pontatlan fűzésért (oldalcserék), hiszen gondosan kivitelezett kötettel gazdagodtunk.
A zeneszerző bemutatása aligha lenne adekvát hangzó anyag nélkül – a dalok ihletett-szép megszólaltatásáért Kiss Tivadarnak mondhatunk köszönetet, a kéziratok revíziójáért, valamint szólista és kísérő minőségben a zongorista Elek Szilviának, továbbá a vonós hangszerek játékosainak: Kuklis Gergelynek, Csonka Gábornak (hegedű), Benkő Gyulának (brácsa) és Sturcz Andrásnak (gordonka).
Remélhetőleg lesznek a kiadványnak olyan forgatói, akik maguk is kedvet kapnak a kottaként hozzáférhető Csáth-művek megszólaltatásához.
