Mozart: A varázsfuvola – SNG Opera Ljubljana
Jaša Koceli rendezése pontos, ötletes újításait konzekvensen találja ki az utolsó percig.
Fotók: Mankica Kranjec
„Ilyen előadás itt még nem volt!” – írta fiának címzett levelében Goethe anyja. Az 1791-es bécsi ősbemutatón ugyan még visszafogott volt a siker, de 1795 októberében már a 200. előadásnál tartott az opera, amely akkoriban kivételes teljesítménynek számított. Az elismerés talán annak is szólt, hogy a mű szereplőin keresztül minden társadalmi réteg megszólítva érezhette magát. Története nemcsak bravúros mese, de egy szabadkőműves beavatási folyamat megelevenítése is egyben. Maga Goethe már a folytatáson gondolkodott, de Mozart halála után nem talált erre a feladatra alkalmas zeneszerzőt.
A ljubljanai SNG Operában a nyitány alatt a szabadkőművesek egyik jelképe, a háromszög jelenik meg a függönyön. A vetített szögek egymásba csúsznak, majd egymáson forogva egy állandóan változó kereszteződést rajzolnak elénk. Miután a Teremtés szimbólumai újra szétválnak, a színpadra ereszkednek, hogy három vörös, arctalan lény szülessen belőlük. Jaša Koceli, sikeres színházi rendező, ezzel a három táncosra alkotott szereppel indítja útjára a Varázsfuvola adaptációját.
A mű terét többnyire egy futurisztikus piramis uralja, melynek csak az alapját látjuk. Az égbe vesző, fénylő vonalak perspektívája rajzolja meg az építményt, melynek három bejárata van. Ez az a szám, amely az isteni kinyilatkoztatás jelképe a mesékben, és a szabadkőművesség tanaiban is fontos szerepet kap. Az épp megszületett, vörösen, tekergő-formálódó szereplők a szerzői utasításoknak megfelelően kígyóként ijesztik eszméletlenre Taminót, a herceget. A rendezés egy pontról-pontra átgondolt logikus rendszerbe helyezi a mesét. A kígyó ugyanis nemcsak épp ott van, amikor Tamino arra jár, a kígyó azért van ott, mert a Teremtő a szemünk láttára odaküldte, hogy a herceget elindítsa a számára kijelölt úton, hogy beleszeressen Paminába, és hogy a pár végül a kiállt próbák után elfoglalja helyét a beavatottak között. A szereplők természetesen erről semmit sem tudnak, teszik a dolgukat, miközben a három vörös küldött egy láthatatlan dimenziót alkotva folyamatosan jelen van a cselekményben, alakítói, ironikus nézői annak.
Taminót a három hölgy menti meg a kígyótól, akik az Éj Királynőjének kíséretébe tartoznak. Az udvarhölgyek jelmeze is követi a futurisztikus divatot, amely Branka Pavlič kreációja. A ruhák tökéletesen illeszkednek a színpadi térbe, időtlen harmóniát alkotva a díszlettel univerzális térbe helyezik a mozarti mesét. A három hölgy kézrátétellel projektálja Tamino szemébe Pamina arcképét. A herceg azonnal beleszeret, ráadásul amikor meghallja, hogy a gonosz Sarastro elrabolta az Éj Királynőjének lányát, habozás nélkül vállalja, hogy megmenti szerelmét a gonosz zsarnok fogságából. Tamino szerelmi áriája alatt egy lenge fátyolra vetülve látjuk Pamina képét, először csak a szemét – ez ragadhatta meg a herceg figyelmét leginkább – majd az egész arc elénk tárul. Mindkét Tamino: David Jagodic és Dejan Maksimilijan Vrbančič is kiválóan énekli a szerepet. Lírai megfogalmazásukban megmarad az egyensúly a lobbanékony hős és a magába forduló gondolkodó között, és ez végig feszítő drámai erővel tölti meg a jelenlétüket. Ez azért is fontos, mert Tamino az egyetlen szereplő, aki az egész darab folyamán változik. Villámcsapott hősszerelmesből átgondolt cselekvővé válik, aki képes magába szállni és kiállni a próbákat. Papageno, akinek el kell kísérnie Taminót a kalandos útra, ezzel szemben nem egy hősi alkat. Őt elég erőteljesen kell noszogatni, hogy ráérjen a világmegváltásra. Jože Vidic kifogástalanul veszi birtokba a szerepet. Humora és könnyedsége mentes mindenféle mesebeli madarászklisétől.
Habár csak három jelenete van, az opera leghíresebb szereplője az Éj Királynője. Köztudott, hogy a szerep elénekléséhez kivételes hangi adottságokkal kell rendelkezni. Az utóbbi években, hogy csak pár megkérdőjelezhetetlen énekest említsek: Diana Damrau, Natalie Dessay és Miklósa Erika is brillírozott a szerepben. Minhárom alakítás rendkívül karizmatikus, kérdés sem merülhet fel a Királynő erejével kapcsolatban. Hatalmából, igaz, hiányzik egy jó darab, amelyet Sarastro birtokol, de ezek a királynőminták elsöprő erejűek. Az Opera Garnier-beli rendezés talán Dessay-nek adott a legtöbb lehetőséget arra, hogy királynője egy a férfiközpontú berendezkedés ellen harcoló nőt formáljon meg, akinek lázadása nemcsak a bosszúvágytól forrong, de az anyai szeretet is helyet kap benne. Mindezektől különbözik Nina Daminko Éj Királynője. Az első áriájában, melyben elmondja lánya elrablásának történetét, egy fehér tüllfüggöny mögött jelenik meg: árnyéka a magasba nyúlik, de mire a színpad előterébe ér, épp emberivé zsugorodik. Ez a királynő már nem rendelkezik varázserővel. Egykori hatalmára már csak a pazar, csillagos éjszakára emlékeztető ruhája utal. Úgy kéri Taminót, hogy mentse meg a lányát, ahogy bármelyik anya tenné: eszköztelenül, parancs nélkül.
Tamino herceg és Papageno elindulnak megmenteni Paminát. Megkapják többek között a varázsfuvola fénykardot, amely utat vág a sötétségben. A rendezés ügyesen alkalmazott vetítéssel kíséri a kalandos utazást, szabadkőműves jelszavakat vetít a falakra, hogy a vándorokat útba igazítsa: természet, bölcsesség, értelem. A szöktetés azonban nem jár sikerrel, így Taminónak és Papagenónak a Próbatételek Templomába kell menni, hogy megtisztuljanak. Ezzel a piramis életre kel és vonalkódszerű fényoszlopok borítják be a szín hátsó falát. Az utolsó pillanatban megjelenik a kérdés: „Mi a fény?” Utalva ezzel a magunkban lévő válaszok felkutatásának rögös útjára.
A 2. felvonásban végül a bölcsesség diadalmaskodik a bosszú felett. Az Éj Királynője kísérletet tesz arra, hogy lányával megölesse Sarastrót, de ebben az adaptációban esélye sincs annak, hogy bármiféle erőt mutasson a férfival szemben. A nagy ária előtti meghúzott szövege csak arra ad alkalmat, hogy bosszúra bujtogassa lányát. Mikor a merénylet tervére fény derül a Sarastro – Pamina kettős jelenetben, a férfi szinte „felkínálja” a testét a gyilkosságra. Pamina előtt ott a lehetőség, hogy anyja kedvére tegyen, de a lendülő kéz végül elernyed. A háttérben ekkor is jelen van a korábbi három arctalan figura, akik a 2. részben, kaptak ugyan személyiséget, de ennek ellenére sem mindig láthatóak a többi szereplő számára. Úgy tűnik, ők észreveszik Pamina tragédiáját, aki meghasonult attól, hogy majdnem gyilkos lett: egy pillanatra megtorpan előttük, de aztán úgy megy ki közöttük, mintha csak szellemeket látott volna egy pillanatra. Urška Arlič Gololičič Paminája érzékletesen és megrendítően törik meg és jut el az öngyilkossági kísérletig. Sarastróként Peter Martinčič mindvégig magabiztosan alakítja a bölcsek vezérét, győzelme egy pillanatig sem kérdéses. A végső képben a színpad feletti hatalmas tüll rezgése teszi láthatóvá a bölcsek diadalénekét.
Jaša Koceli rendezése pontos, ötletes újításait (például a táncosszerepeket) konzekvensen találja ki az utolsó percig. Keze alatt az opera bölcseleti-etikai színezete erősödik fel: a piramis templom díszlete már az első jelenetektől dominálja a teret. A szabadkőművesség egyik alapvető tana vetítve jelenik meg a színpadon: V.I.T.R.I.O.L. (Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem), vagyis vizsgáld meg a Föld mélyét és megtisztítva megtalálod az elrejtett követ. Ezzel az önmagunkba tekintéssel szembesül az összes szereplő. Aki nem képes erre, az elbukik. Igy jár az Éj Királynője is, aki ebben a rendezői megközelítésben teljesen erőtlenné válik. Persze ez az adaptáció is elfogadható, de ennek az elképzelésnek az a hátulütője, hogy Sarastrónak nincs igazi ellenfele, a háborús helyzet és a konfliktus elporlad. Megmarad ugyan a szereplők jellemfejlődésének izgalma, de a győzelem igazi diadala nem ragyogja be a zárójelenetet, mert az, aki meg akarta rengetni a világot, már eleve legyengülten érkezett a csatatérre.
