A Rammstein Budapesten
A Rammsteint nem kell bemutatni senkinek, aki csak kicsit is követi Európa könnyűzenei életét: bemutatják ők saját magukat. Július 11-én és 12-én, tizenkét év után újra Budapesten prezentálták sötét, ám a humort egyáltalán nem mellőző germán misztériumjátékukat.
Fotók: Szigeti Réka
Zeit für uns
A Rammsteinről egészen biztosan mindenki gondol valamit, aki már látta és hallotta őket. Az elektronikus zenét a hard rockkal európai hagyományok szerint vegyítő, megjelenésükben és megrendítő klipjeikkel provokatív, ám nagyon is kiforrott világot képviselő, dalszövegeik szerint pedig legtöbbször elmés német banda nehezen maradhat közömbös a közvélemény számára – a közelmúltban kirobbant botrányaikról is majdnem mindenki gondol valamit.
2019-es Rammstein című lemezük inkább vegyes fogadtatást váltott ki (ekkor már tíz éve nem adtak ki új albumot) ráadásul a pandémia miatt az ilyenkor szokásos turnéjukat sem tarthatták meg, amellyel a lemezt népszerűsítették volna. Természetesen azonnal megindultak a velük kapcsolatban már máskor is felmerülő mendemondák, amelyek szerint hamarosan feloszlik a zenekar.
Nem tették. Helyette tavaly kiadták Zeit (Idő) című lemezüket, amelyet a kényszerű leállás másfél éve alatt vettek fel – ennek az érkezése egy nem várt fordulat volt, egyszersmind eloszlatta a jövőjüket érintő találgatásokat is.
Az albumot hallgatva pedig szinte hálásak is lehetünk a világjárvány miatti leállásnak, mert a Rammstein ezt bizony kemény munkával töltötte. Az albumon találunk szívszorító rapszódiát az elmúlásról (Zeit), maró gúnydalt szintén az idő múlásáról egy merőben más aspektusból (Zick Zack), az elidegenedést pellengérre állító klasszikus hardrock szerzeményt (Angst) és a szinte kötelező együtténeklős melódiát (Adieu). Természetesen felvonhatjuk a szemöldökünket a Dicke Titten és az OK (Ohne Kondom) kapcsán, de ezek a számok sem érik el azt a hergelő mélységet, amit például a Mein Teil hosszú évekkel ezelőtt már bemutatott explicit erotikus kannibalizmusával. Ha zeneileg sok újat nem is adott a Zeit, az tagadhatatlan, hogy prezentálta a Rammstein fittségét és elkötelezettségét a munkájuk iránt.
Az album összességében egy friss, a zenekar legjobb idejét idéző korong lett, amelyhez erős klipeket is készítettek a fiatal német tehetség, Robert Gwisdek és a rammsteines veteránnak számító Joern Heitmann rendezésében. Ráadásul a bandától egyáltalán nem új vagy szokatlan, mégis lendületes zenei és klipes megoldásokkal dolgozó lemez pengeéles dalszöveg-reflexióival biztosította azt is, hogy a zenekar újra beszédtéma legyen: ráadásul a rajongók hamar megkedvelték és megtanulták az új opuszokat is.
A 2023-as Europe Stadium Tour így egyszerre vált a Zeit népszerűsítésének eszközévé, illetve a pandémia miatt elmaradt látogatások bepótlásává – nem csoda, hogy útjukat fokozott figyelem övezte mind Európában, mind itthon.
Feuer frei!
A Rammstein koncertdíszleteinek mérete és formája egy akkora teret is nehézségek nélkül ural, mint a Puskás Aréna. Nemcsak uralta ezt a hatalmas oválist, hanem egyenesen fürdőzött benne sok emelet magas monumentalitásával, sötét, mattos színeivel. Formája hasonló lehet az olyan távoli és steril bolygók felszínén feltörő vulkanikus képződményekéhez, amelyet nem a napfény, hanem a saját belső izzásuk világít meg.
Ráadásul ez a díszlet minden elemében funkcionálisnak bizonyult: a rejtett liftek, folyton változó kivetítők, emelkedő és süllyedő felületek, titkos sínek és átjárók hada olyan eszköztárat biztosított a zenekarnak, amely nélkül a koncert bonyolult szeánsza megvalósíthatatlan lett volna. Szimbolikus az érkezés és a távozás, a zenei blokkok közötti átállás, az egyéb kellékek színpadra hozatala, amely ennek a szörnyű, lenyűgöző monstrumnak a segítségével elrejti, ami nem a közönségre tartozik és kiemeli azt, amit láttatni kíván. Ez a tökéletes háttér a céljukhoz, a sötét misztérium prezentálásához és a zenekar történetében is emlékezetes marad, pedig a mezőny erős.
Ez azonban a shownak, ahogyan a Rammsteintől megszokhattuk, csak egyik szegmense. Legalább ugyanennyire nélkülözhetetlen a fény- és pirotechnika, amely már-már csalásszámba megy, hiszen letaglózza, megtöri és vad lángjaival megzabolázza a több tízezres közönséget. Ez egy patikamérlegen kiszámított illúzió (és az esetleges veszély illúziója), amely egyben alkalmas arra is, hogy még azokat is megnyerje nyers erejével a szertartásnak, akik hideg fejjel próbálják figyelni a banda zenei produkcióját.
Mindemellett természetesen nem meglepő, hogy a Rammstein nagyon, már-már hírhedten hangos is. Nem az a fajta túlhangosítás, amely megsüketít és elnyomja a zenei részleteket. Ez egy pontosan bemért hangosítás, amely csontropogtató ölelést ad, amikor végre a húrok közé csapnak – bordasorozat egy láthatatlan ökölvívótól.
Ezek a showelemek és kompromisszumot nem ismerő technikai megoldások egységes és letisztult rendszert alkotnak, amelynek a közepén a zenekar és mindenekelőtt Till Lindemann áll.
Schwarzer Mann
Meggyőződésem, hogy Till Lindemann maga a Bohóc. A gonosz bohóc, aki fesztelenül, igaz, hogy már kevésbé mozgékonyan, mint egykor, de kavargatja azt az üstöt, amiben a show ideje alatt a közönség fő és megfő. Egyszerre frontember és karikatúrája annak, széles gesztusaival pedig még csúfabbá, egyben megkapóbbá teszi a metál és a hardrock tradicionális mozgáskultúráját. Készakarva torz és groteszk, ám minden felszín alól kikacsint intelligenciája, amely biztosítja azt, hogy a germán misztérium mégse csapjon át feketemisébe.
Ha kell emberevő szakács, maga a kannibál, ha kell minden rosszra kapható erőszaktevő, landsknecht zsoldosoknál félelmetesebb rémálom és a diktatúrák atyjainak szemébe kacagó vadállat – karizmája egyben a fókuszpontja a már ismert díszlet-tűz-hang kavalkádnak. Ezekkel egymást is erősítik és vezérlete mellett lehetetlen, hogy egyik réteg túlságosan uralkodóvá váljon a másik kárára. Sminkje mára a bőre, arca mára csak a maszkja. Mindezeken túl pedig egy hang, amely betölt, nem téveszt és nyersesége ellenére kimunkált, balladákra, humorra is bármikor kész. Mi mással lehetne ugyanis keretezni a showban megtestesült abszurdumot? Utat tévesztene, ha teljesen komolyan kéne vennünk: szerencsére Lindemann egy-egy ordenáré vagy éppen figyelmes gesztussal gondoskodik róla, hogy véletlenül se tegyük.
Ezek után persze érthető az az elidegenedés is, amelyet sokakból kivált, ám még inkább érhetőek azok, akik a hatása alá kerülnek, hiszen ez az összművészeti produkció nagyon szuggesztív, szándékosan az. Szemünk, fülünk és agyunk lenyűgözésére, azok becsapására kalibrált gépezet, amelynek minden fogaskereke a helyén van. Az arénarock egyik világelsője, kontinensünkön bizonyára a legjobbja is. Komor külsőség, aprólékos munkával felépített bensőség, közepén pedig hat kiváló zenész, mindenekelőtt Lindemann.
És ami a legmegkapóbb ebben az orkánban az, hogy a közönség iránti alázatukat, a zene iránti szeretetüket és a munkájuk iránti elhivatottságukat láthatóan időt, költségeket nem kímélve gyakorolják. Végül ezek az attribútumok teszik lehetővé azt is, hogy az érzéki manipuláció legalábbis a színpadon nem fordul át visszaéléssé, hanem a koncert végén leoltják a villanyt és felébresztenek a valóságra. Adtak egy közel kétórás dramatizált ízig-vérig német rockfolyamot, abszurd színdarabot, felhőtlen szórakozást. Mi pedig megsüketülve, megvakulva, megégve dúdoljuk: “Zeit, bitte bleib stehen, bleib stehen!”
/Köszönet a fotókért Szigeti Rékának/
