Leonard Bernstein a West Side Story próbáján
2015. október 14-én (azaz tegnap) volt Leonard Bernstein halálának 25. évfordulója. A Classica.de csatorna megemlékezésként a West Side Story híres, 1984-es lemezfelvételének próbáját közvetítette, melyet Bernstein dirigált.
Életében először vezényelve saját darabját. (José Carreras, Kiri Te Kanawa, Tatjana Trojanos fellépésével.)
Leonard Berstein 1984-ben
Hihetetlen drámai dokumentumfilm: ahogy Bernstein, a maximalista, újra és újra visszamegy egy-egy taktushoz, ahogy Carreras küszködik – mérgében kirohan a próbáról –, ahogy Kiri Te Kanawa imádja a maestrót és közben sokadszorra fut neki áriájának, ahogy a zenekar – többórányi meló közben is – nagyokat nevet a piros pulcsis Bernstein poénjain. A próbák a lakásán indultak, aztán stúdióban folytatódtak – tíz napon át. Óriási feszültség a teremben – nem csoda, ha Bernstein egy kritikus pillanatban, ordítva zavarja ki a technikust, mert belekavar a kórus énekébe: „te gyilkos! Söpörj el a jó francba, ez próba, érted?, zene, érted? …” Valami ilyesmit kiabál. (Mellesleg a tíz nap végére totál kikészült…)
A doku-film bejátszása: igazi ünnepi megemlékezés volt. (Bocsánat azoktól, akiknek nincs a tévékínálatában a Classica.de csatorna, de ez a híres doku a Youtube-on is nézhető.)
Mondom, nagy élmény volt, de az se semmi, ahogy az évforduló előtt, szerdánként felidézték Bernstein Young People’s Concerts programjának jeles darabjait. Ifjúságnak, gyerekeknek, érdeklődőknek talált ki egy „bevezetés a zenehallgatásba” című műsort (indult 1958-ban, a CBS amerikai tévéállomáson, fénykora a ’60-as évek közepén volt). Akkor estem hanyatt, mikor a „Mi a concerto?” című adásban Bartók Concerto-ját hozta be és elemezte: előbb zongorán bemutatva a tételeket, aztán kommentálva a pulpitusról, aztán a zenekarral egy-egy témát, majd az egész darabot bejátszva (a New York-i Filharmonikusokkal, akkor ő volt a zenekar vezetője…). Nem semmi produkció, el voltam ragadtatva.
A sorozat többi témái: Mi a dallam? Mi a hangnem? Mi a hangszerelés? Miről szól a zene? – Bernstein e témákról hihetetlen szuggesztivitással, köznapi nyelven, viccelődve és komolyan, látványos erőbedobással adott elő – és persze mögötte a zenekara, előtte a zongora – szóval több szinten ment ez a „oktatás”.
Ja, és a legfontosabb: az egész a gyerekközönséggel való élő dialógusba volt beépítve – a gyerekek reagáltak, szavaztak, tapsoltak, találós kérdéseire válaszoltak – pompás találmány volt. A kultúra tobzódott pálcája alatt. (A Harvardon is tartott ilyen sorozatot, megjelent anno magyarul is: A megválaszolatlan kérdés címmel, 1988-ban.) Nagy bohóc és nagy művész – piros pulcsis vagány: halála előtt is.
A Time címlapján, 1957. február 4-én
De nem is ez a kérdésem, hanem hogy egyáltalán… Hogyan lehetett az, hogy egy maximálisan profitorientált tévétársaság (CBS) bevállaljon egy ilyen high-brow, értelmiségi és ráadásul elég költséges műsort? Nem tudom – de a CBS-nek bejött a számítás: Bernstein egyénisége, humora, szellemes svádája és persze tökéletes zeneisége – bejött. A műsor előbb csak késő este, aztán szombaton, majd vasárnap főidőben (!) futott – és hatalmas siker lett. Magyar tévé is játszott belőle darabokat, a világon mindenütt modell lett. Évtizedekig ment, mindenki örömére. (Egyes darabjai ennek a műsornak is láthatóak a Youtube-on.)
Szóval azon dióztam, hogy miért nem lehet a mai magyar tévében egy ilyen típusú zenei műsort csinálni? Zenészeink vannak, Fischer Ádám szokott is hasonló „bevezetéseket” tartani, csatornáinkat alig tudják megtölteni – minden együtt van, miért ne csinálnák? Ha egy profitorientált amerikai társaságnak megérte, a köztévének is megérné…
