A népzene ünnepe

|

Sebő Ferenc 70

Korántsem csupán kedves gesztus, hogy a Müpa a magyar zenei élet (egyik) emblematikus személyének születésnapjához csatlakoztatva időzítette a népzene ünnepét. 

Fotó: Perger László

Mindenki Sebő Ferije hasonlíthatatlanul sokat tett azért, hogy – a kodályi programot parafrazeálva – legyen a népzene mindenkié. És lényeglátó a megfogalmazás is, hogy február 11 ünnepe, nem pedig „napja” a népzenének. Ünnepekre pedig szükség van, a – tényleges, vagy érzelmileg – piros betűs napok eseményei nem csupán mérföldkövek, amelyekhez viszonyítani lehet és kell, hanem egyúttal világítótornyok, amelyek jelentősek az időbeliség különböző koncentrikus köreiben egyaránt.

Ez az ünnep, a maga gigakoncertjével, visszarímel a Sebő 60-ra, arra az egy évtizeddel korábbi rendezvényre, amelynek rövidített változatát a Duna Televízió is sugározta. Akkor színpadra szólíttatott mindenki, aki csak élt és mozgott Sebőnek akár alkalmi muzsikustársai közül is, és így szemléletesen érzékelhettük a hazai előadóművészet-történet eme fejezetének gazdagságát. Most a Sebő Együttes aktuális formációja (a névadó régi muzsikustársai, Barvich Iván és Perger László mellett a Zeneakadémia népzene tanszakát elvégzett Soós Réka és Tímár Sára társulásával) volt a központi mag, és a változatos program közreműködőiként szép számmal sorakoztak fel a Zeneakadémiát végzett fiatal népzenészek. Énekelt Tímár Sára háromtagú formációja, a Dalinda, a KobzArt Fokműhelyben két lány énekelt a három kobzos kíséretével, muzsikált Istvánfi Balázs és Németh András duója, Mihók Attila Bandája, valamint a négy Eredics-testvér és Buzás Attila társulásából alakult Söndörgő. Nekik ismét anyanyelvük lett a népzene, jóvoltukból is beszélhetünk ismét élő népdalról, néptáncról. Ha ezzel a monstre műsorral valaki mégis elégedetlenkedne, az a néptáncot hiányolná, akár egyetlen táncos vagy táncpár fellépését. Hogy „teljes” legyen a paletta.

Hogy Sebő 70 éves, tehát abba a korba ért, amikor egyik kedves költője, Weöres Sándor közismert versében az öregek várják „egy jóságos kéz, egy rettenetes kéz, egy ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: ’No gyere, tedd le.’”, erre alaposan rácáfolt ez az este.

Az ünnepelt muzsikált (gitározott, tekerőzött és énekelt) és műsort vezetett, ami alatt a konferáláson túl közérthetően értékes ismeretanyagot közölt, s – ami talán a legcsodálatosabb – mindezt oldott légkörben tette, amihez hozzájárultak frappáns-rövid történetei, korszellemet idéző sztorijai.

Azt már említeni sem kell, hogy természetesen a program koncepciója is az ő szellemi terméke, az a műsorfolyamat, ahol a figyelem mindig a Zenére irányult, annak időtlen idők óta érvényes jellegzetességeit-sajátosságait tetszetős-szép muzsikákkal illusztrálva.

Ugyanakkor, nem afféle idegenvezetés volt ez a népzene gettójában – népzene és műzene, sőt, az énekelt vers révén zene és irodalom kapcsolata is előtérbe került, ki-ki felidézhette egykori magyar-tanulmányai emlékeit (avagy hiányosságait), amikor időmértékes verselésből kaptunk posztgraduális képzést. Az élmény szintjén, természetesen.

Nem volt előre megadott program, mégis villámgyorsan elkeltek a jegyek. Mindenki Sebőt hallgatni jött, abban a páratlan élményben kívánt részesülni, amit csak tőle kaphatunk: élményt a belefeledkező gyönyörködéstől az intellektuális tudásanyagig, minden szinten. És persze, az idősebb generáció számára időutazást is jelent mindez – öröm volt érzékelni a pódiumot és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem többszintes nézőterén érvényesülő „közös hullámhosszt”. Ugyanakkor a hallgatóság soraiban valamennyi generáció képviselve volt – az élmény ereje olyan erős volt, hogy még a legfiatalabbakat is lekötötte.

Robbant az energiabomba a színpadon – a hosszú műsor után jött a ráadások sora, majd az összes fellépő zenés köszöntője. Ünnepi finálé, avagy coda: miközben elégedett tömegek indultak a ruhatárba, az első emeleti előtérben hosszú sorok kígyóztak, autogramra várva. A lelkesedéshez hozzájárult, hogy (korlátozott példányban) több Sebő-CD kapható volt, és jól időzítve megjelent Jávorszky Béla Szilárd könyve, a Sebő 70. S miközben vártunk a művészekre, a földszintről felhallatszott a megtervezett minitáncház zenéje. Úgy tűnt, senkinek sem akaródzik sietve távozni.

Csillogó tekintetek, mosolygós arcok – és mindenkiben tovább élt a zene. Útközben ki-ki halkan dúdolt maga elé, mások inkább befelé hallgattak, a friss élmények utórezgéseire. Hírlik, tervben van egy Balassi CD-verseskötet. Jó lenne, ha azzal nem kellene várni a Sebő 75-ig. Hiszen nem kötelező betartani a kerek számok protokollját – elég ha arra gondolunk: Sebő 68 címmel is jelent meg felvétel.

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: