A Hallgatás Napja a BMC-ben
„Hallgatni arany” – ezt a mondást idézi az egynapos minifesztivál műsorfüzete, de rögtön terjesszük ki érvényességi körét. Zenét hallgatni is „arany”, azaz értékes foglalatosság, megannyi érzelmet mozgósító, egyben személyiségfejlesztő tevékenység.
S akkor máris egyik fontos „vesszőparipámnál” tartunk, a zenehallgatás aktivitásánál. Amely aktivitás ott kezdődik, hogy megvalósítjuk az elhatározást: elmegyünk meghallgatni a rendezvény(eke)t. Nem kétséges, kell hozzá némi elszántság, a könnyebb út csábításának való ellenállás, de – rendszeres hangverseny-látogatóként szavahihetőként – tanúsítom: megéri. Gondoljunk egy másik mondásra: munka után édes a pihenés.
Nos, aki vette a fáradságot, nem bánta meg. Harmadik alkalommal került megrendezésre a BMC-ben a Concerto Budapest értékes vállalkozása, Keller András és Rácz Zoltán művészeti vezetésével. Lényegét a programfüzet időtérképe szemlélteti: három helyszínen (a Koncertteremben, a Könyvtárban és az Opus Jazz Clubban) egy-egy koncertfolyam, amelynek rendezvényei kétóránként követik egymást. A körülbelül egyórás programok között van idő teremátrendezésre, némi helyszíni (akusztikai) próbára, s ha valaki egy helyszín mellett kötelezi el magát, akkor jut ideje a hallottak átgondolására. Hat-hat hangverseny a koncertteremben és négy a könyvtárban. Nyilvánvalóan nem lehet mindet végighallgatni, ám ez a többsávosság megannyi egyszeri-egyedi lehetőséget kínál. Például, felfedezni a még nem ismert helyszínt, vagy épp valamely zeneszerzőre koncentrálva tervezni „útirányt”.
A félnapos és egynapos karkötők maximális szabadságot biztosítottak – mindazoknak, akik vállalkoztak erre az akusztikus kalandtúrára. Elsősorban azoknak, akik időben ezt a szombati programot választották. Vagyis, akik „látatlanban” megbíztak a program összeállítóiban. Mert egészen biztos, hogy ha a részletes program (akár „tervezettként”, fenntartva a műsorváltoztatás jogát) idejekorán publikus lett volna, még nagyobb látogatottság jutott volna ennek a kivételes rendezvénysorozatnak, amely kétségkívül meggondolandó alternatívát kínált az évadkezdet szinte áttekinthetetlenül gazdag kínálatában. A jövőben érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelni a beharangozásra, hogy minél többekhez jusson el minél részletezőbb információtömeg.
Ennek az egynapos rendezvénynek félreismerhetetlenül sajátos profilja van, amelynek bizonyos vonásai ugyanakkor más programokból ismerősek a fővárosi közönségnek. Egyedi lehetősége a már említett választási szabadság – annál is inkább, mert a helyszín, a BMC épülete biztosít lehetőséget a hangversenyek között találkozásokra, beszélgetésekre. A nyitott jazzklubból például háttérzeneként hallhatta a Corpus Quartet játékát az előtérben időző, s akár kedvet is kaphatott ahhoz, hogy közelebbről figyelje a ritkán hallható darabokat.
A nagy szabadságnak egyetlen zavaró mozzanata volt: arra nem jutott figyelem, hogy ne „híradómoziszerű” legyen. Konkrétan, a nagytermi rendezvényeket sokszor zavarták meg a leghalkabb részleteknél benyitogatók (egyszerű a megoldás: egy-egy személy kell valamennyi ajtóhoz a terembe és a folyosóra, hogy a belső munkatárs kinyissa az ajtót a tapsoknál, a külső pedig csak akkor engedje be a további érdeklődőket). Az pedig megvalósíthatatlan vágyálom marad, hogy a felvételkészítők (kamerások és fotósok) közé ne kerüljön be egy nyikorgó cipős, zeneileg érzéketlen „vállalkozó”, aki a hangzó rendezvényt saját képkészítő önmegvalósítása nyersanyagának tekinti.
Sajátsága e maratonnak az intenzitás, sok mű kerül előadásra (összehasonlíthatatlanul több, mint a CAFe Budapest gazdag kínálatába beolvasztott Minifesztiválon), és örvendetes, hogy a műsorokban helyet kapnak a 20. század klasszikus értékei csakúgy, mint a legújabb (esetleg aktuálisan új) darabok. Ebből adódóan különböző értékek, nagyságrendek kerülnek egymás közelébe – ami viszont egészségesen perspektivikus környezetbe helyezi a megmérettetésre várókat. (A legújabbaknak, korábban nem hallottaknak „előzsűrizés” nélkül teret adó szemléletmód Lázár Eszternek hagyományosan a Fészek Művészklubban tartott, ott leginkább kis létszámú előadót foglalkoztató kamaradarabokra korlátozódó évenkénti seregszemléjével rokon.)
Vannak „hívónevek”, a szerzők és az előadók között egyaránt, néhány ritkán felcsendülő, inkább csak hírből (vagy felvételről) ismert kompozíció meghallgatása kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik. A műsorfolyam összeállítói a lassanként áttekinthetetlen mennyiségűre duzzadt kortárs zenében biztonságosan tájékozódó előadók (sőt, többfunkciós előadóművészek), akik egyszerre próbáltak eleget tenni a zeneirodalom-ismertető funkciónak, a műveik játszására vágyó szerzőknek, az előadóknak – és nem utolsósorban, a közönségnek, hogy minél többen legyenek visszatérő vendégek a jövőben.
Méltán tartott számot nagy érdeklődésre Alban Berg remeke, a Wozzeck három részlete (amely annak idején mintegy előkészítette az utat az opera bemutatásához), a Wozzeck-töredékek a Keller Quartet, Búza Vilmos (bőgő) és Ránki Fülöp (zongora) előadásában katartikus élményt jelentett – ilyen produkciókat érdemes lenne minél többször műsorra tűzni (egyszerre kamatozna az előadók befektetett nem kevés munkája, és mind többekhez jutna el, előre borítékolhatóan nagy élményt jelentve). Jeney Zoltán darabjai külön tanulságokkal szolgálhatnak növendékeiből lett ifjú kollégáinak, Kurtág György bármely kompozíciójának pedig emocionális többletet ad, ha a szerző jelenlétében csendül fel. A mostani programfolyamban nagy örömmel fedeztem fel Jelenetek egy regényből című opuszát, amely bemutatója óta számon tartott kedvenceim közé tartozik. A különleges apparátusból adódóan (ének, cimbalom, hegedű, bőgő) nem egykönnyű műsorra tűzni (a vállalkozó kedvű előadóknak pedig a partnerek és a megszólaltatási lehetőség keresése egyaránt komoly feladatot jelenthet).
Méltán tarthatott nagy érdeklődésre Fischer Iván kompozíciója csakúgy, mint lányának, Nora Fischernek a fellépése, és természetesen nem hiányozhattak a nézőtérről a BMC-ben otthonos Concerto Budapest rendszeres hallgatói sem.
Nem lehetett panasz, hogy a külföldi szerzők háttérbe kerültek, hiszen hallhattunk Crumb, Messiaen, Ives műveiből is, hogy csak néhányat emeljek ki.
És az előadók iránti figyelem megmutatkozott abban is, hogy a műsortervezésben helyet kapott az „újrajátszás” szempontja is – további hallgatók ismerhették meg most Láng Istvánnak és Vidovszky Lászlónak azt a kompozícióját, amelynek ősbemutatójára tavaly a Concerto Budapest Premier sorozatában került sor.
Élmények, tanulságok sorjáztak – valamint a hangversenyek között rég nem látott ismerősökkel való találkozások élményei, a hallottaknak, a közös élményeknek a „megbeszélése”.
Tartalmas nap volt – részleteiben és egészében egyaránt. „Mezei hallgatóként” viszont mindenképp megjegyezném, hogy feltétlenül olyasvalakire lenne érdemes bízni a műsorfüzet írását, aki nem könnyen elérhető infók alapján kanyarít vállon veregető mondatokat rangos komponistáknak. A minősítés veszélyes terep.
