A Budapesti Vonósok hangversenye a BMC-ben
Hatott Láng István zenéjének drámaisága, amelyet értőn közvetített az előadógárda.
Budapesti Vonósok
A művészetek kedvelt témája az ifjúkori énnel való találkozás, így érezhetően széles körű Karinthy Frigyes novellájának kisugárzó hatása a művészetek területén. Megjelent a film területén is az „újabb találkozás”, de ezt a címet adta beszélgetéskötetének a fiatal szerző Takács András is, melyben „élő legendákat” faggatott.
Zenei területen Láng István reflektált intenzíven e szürreális találkozás-típusra, amikor „Mini elektroakusztikus hangszínjátékot” komponált Karinthy Frigyes mondataira. A sajátos műfaj hátterében a Magyar Rádió Elektronikus Stúdiója (HEAR) állt, valamint annak – megszüntetéséig – rezidens együttese, a Sugár Miklós vezetésével működő EAR Együttes.
Az egy kézből érkező áldás és átok kettősségét jól szemlélteti a mű sorsa, hiszen az elektronika eszközeit gazdagon kiaknázó kompozíció minden alkalommal újrateremtendő mű helyett tárgyiasult, melynek életét kizárólag az etalon értékű rögzített előadás újbóli lejátszásai jelentenék (bemutatója 1998. június 11-én volt).
A 2020. február 29-i meglepetés erejű váratlan találkozás „rendezője” az élet volt, megannyi véletlen közreműködésével, nem kevés szürrealista felhanggal.
A Budapesti Vonósok három hangversenyből álló kisbérlete (melynek egyes előadásai külön is látogathatók) a Klasszikusok tükrében címet kapta, alcíme: „Kóstolj bele a kortárs zenébe!”. Alkalmanként két kortárs zeneszerző egy-egy művét szólaltatják meg, s a két szerző által kiválasztott – többé vagy kevésbé ismert – zenetörténeti alkotást. Hogy miért épp arra a kompozícióra esett a választás, arról közelebbit az est házigazdájának, Molnár Szabolcsnak a darabokhoz fűzött ismertető bevezetőjéből értesülünk, valamint maguktól a szerzőktől, akiket miniinterjúra invitált.
A kortárs művek inspirált, lelkesítő dirigense, Dobszay-Meskó Ilona zeneszerzőként ősbemutatóval jelentkezett, a Silenzio udibile elé Mozart 16 évesen komponált D-dúr Divertimentóját választotta. Láng István Britten-művet javasolt előadásra, a Simple Symphonyt, amelyben a szerző gyermekkori komponáló kedvének frappáns töredékeiből használt fel nyolcat (ő tehát a régi kéziratokat lapozva, a nagyközönséggel való találkozásra választotta ki „jelöltjeit”). Minden bizonnyal sokak számára jelentett „első találkozást” az est fináléja, Láng Istvántól a Három mondat a Rómeó és Júliából. A rövid beszélgetésből kiderült a mű keletkezéstörténete, ami kétségkívül érdeklődésfokozó hatású volt, majd következett a hallgatnivaló, meglepetéserővel. A szólista rangú 16 játékost foglalkoztató mű a Liszt Ferenc Kamarazenekar számára készült, bemutatójára 1971-ben került sor Németországban, Sándor Frigyes vezényletével (az LPX 11784 nagylemez tulajdonosai – kellő lejátszóberendezés birtokában – akár „felkészülten” is jöhettek a hangversenyre, a mű nyomtatásban megjelent kottája némi ritkaságértékkel bír). Közvetlen előzménye a Pécsi Balettegyüttes által 1969. március 28-án (tehát egy hónap híján fél évszázada!) bemutatott Veronai szerelmesek mártíriuma (Vasques Milares és Láng István munkája, Albero Alonso koreográfiájával).
Láng István
Vonószenekari műként a szerző életművében egyetlen elődjeként a Concerto for Strings található (1960-ból), majd csak a ’90-es években jelenik meg ismét életművében ez az apparátus (nem kisebb lélegzetű alkotásban, mint a 39 játékosra koncipiált VI. szimfóniában). 2004-ben felkérés hívta életre az ifjúsági vonószenekarra szánt Adagiót, és 2016-ig kellett várni a folytatásra. A Jelenetfüzér (Concerto Budapest, vez. Rácz Zoltán) hangzó emlékképe birtokában most különösen izgalmas lett a találkozás a fél évszázados kompozícióval. Feltehetően az előadóknak is, hiszen a kényszerű Csipkerózsika-álom után aligha kereshettek/találhattak „interpretációs hagyományokat, előadói praxist” – ami bizonyos szempontból talán még jó is volt, hiszen kizárólag a partitúrával való közvetlen kapcsolatra építhettek (meg a főpróbán a szerző további instrukcióira).
Történeti léptékkel az 50 év nem nagy idő, azonban zenei köznyelvet immár véglegesen nélkülöző zenei világunkban befogadói aktivitást követelő feladat a mű „elhelyezése” (szürreális a tér-idő, hiszen a posztmodern óta a tájékozódást könnyítő kategóriák átértékelődtek). A hallgatóság csak hálás lehet a kialakult műsorért: az életerőtől duzzadó, vidám Mozart-divertimento, a csend zeneiségének több aspektusát szép lírai gondolatsorban megjelenítő Meskó-mű és az áttekinthető formákat frappáns karakterpárokkal megtöltő Britten-kompozíció széles távlatai egyértelműen lelkesítően hatottak. Hatott Láng István zenéjének drámaisága, amelyet értőn közvetített az előadógárda, szép példáját adva annak, hogy nem feltétlenül szükséges specializálódni kortárs művek játszására, és a „misszióvállalás” hangoztatása nélkül is sokat lehet tenni az értékek átörökítéséért. Mert itt és most az történt – erről tanúskodott a szünet nélküli előadás végén az intenzív tetszésnyilvánítás, Láng István 87. születésnapjának előestéjén.
