A Budapesti Fesztiválzenekar és az Amadinda Ütőegyüttes közös hangversenye
Rácz Zoltán karmesterként is remekül megtalálta a hangot a BFZ muzsikusaival, azonos zenei nyelvet beszélnek, hasonlóképp választékos szókinccsel.
Amadinda Ütőegyüttes
Rövid történeti távlatból minősítve, visszasírnivalónak tűnnek a ’80-as évek. Fischer Iván együttese, az 1983-ban megalakult Budapesti Fesztiválzenekar nemcsak életképes, hanem felküzdötte magát a világ tíz legjobb zenekara közé, s hasonlóképp nemzetközi elismerés övezi az Amadinda Ütőegyüttes munkásságát, amelyet 1984-ben hívott életre Rácz Zoltán. Ez utóbbi tehát idén ünnepli fennállásának 35. évfordulóját – pontosabban, a 35 év kellőképp kerek szám ahhoz, hogy jubileumi koncertekkel ünnepelhessük. Mert az évfordulók mindig lehetőséget kínálnak arra, hogy a változatos és gazdag kulturális kínálatban nagyobb érdeklődés, figyelem jusson az ünnepelteknek. Ami az Amadindát illeti, ebben egyébként sincs hiány – ám az együttes vezetője, az utóbbi időben karmesterként is számottevő Rácz Zoltán ezúttal igazi különlegességről gondoskodott.
Különböző fórumokon, ajánlókban némiképp pontatlanul ugyan, de a célnak megfelelő érdeklődést keltve került beharangozásra a június 10-i, kétségkívül különleges hangverseny. Mert ki ne kapná fel a fejét, ha azt olvassa, hogy Budapesti Fesztiválzenekar, vezényel Rácz Zoltán (szólistaként a zenekar két művészét, Jóföldi Anettet és Kádár Istvánt is megemlítve), de a Budapesti Fesztiválzenekar: Jolivet, Harrison, Reich kínálat is érdekes (közreműködőként feltüntetve a két szólistán és a dirigensen kívül az Amadinda Ütőegyüttest is). A Budapesti Fesztiválzenekar által szervezett hangverseny helyszíne ezúttal a BMC volt. A helyszínen kézbe kapott (a BFZ műsorismertetőinek formátumát követő) programfüzet címlapja ismét másként „súlyozott”: a három szerző nevét követően a jubiláns ütőegyüttes, a két szólista és a karmester neve szerepelt.
Lou Harrison két speciális versenyműve szerepelt a műsoron (Concerto fuvolára és ütőhangszerekre, valamint Concerto hegedűre és ütőhangszerekre), majd André Jolivet érdemben mindenképp fuvolaversenynek tekinthető Koncertszvitje (fuvolára és ütőhangszerekre). A szünetben átrendeződött a színpad, hogy helyet kapjon a megnövekedett előadógárda. A Variációk vibrafonokra, zongorákra és vonósokra című, csaknem félórás Steve Reich-kompozíció magyarországi bemutatóként csatlakozott a „felfedeznivalókhoz”.
A műsorfüzetből kiderül: korábban csak a Harrison-fuvolaverseny szerepelt a zenekar műsorán (éppen 25 éve játszotta Sebők Erika az Amadinda Ütőegyüttessel, Fischer Iván vezényletével).
Mondhatnánk, méltatlanul ritkán játszott művekről van szó – de ezúttal a ritkán játszottság okai között zenei szempontot is találunk. Az ilyen speciális előadói apparátust igénylő műveket nem könnyű beilleszteni a zenekari est műsorába csakúgy, mint köréjük rendezni további kamaradarabokat. És akkor még nem is szóltunk az előadókkal szemben támasztott magas igényekről.
Ezúttal, a jubileumi alkalomnak köszönhetően ínyencségek bőségtálját kaptuk, ahol egyaránt juthatott figyelem a műveknek és az előadóknak.
Érdemes ismét elgondolkodni azon, hogy milyen különböző, egymással ellentétes „kategorizálásoknak” van egyidejűleg létjogosultságuk. Mert természetesnek tartjuk, hogy vannak szólisták, elsődlegesen kamarazenét játszó (akár szólista rangú) muzsikusok – és vannak zenekari művészek. Igaz, az utóbbi évek rendkívül életképes kezdeményezése, hogy zenekari muzsikusok adnak rendszeresen kamarakoncerteket, amelyek során több zenekar művészei lépnek ki a névtelenségből. De ilyen alkalmakkor szinte „mérhető” a különbség az egyes produkciók között – éspedig nem a kidolgozottság tekintetében, hanem olyan szempontból, hogy mennyire érződik személyiségük a játszanivaló közvetítésekor.
S miként a legkiválóbb szólisták között egyaránt találunk egy-egy korra/stílusra specializálódott művészeket és all round repertoárral rendelkezőket (kisebb-nagyobb együttesek stiláris elkötelezettségére is sok példát tudunk a közönségigényeket maximálisan figyelembe vevő programmal jelentkezők mellett), ugyanezek a szempontok felmerülhetnek az apparátus-áltó muzsikusoknál is. Ilyen tekintetben megint csak különlegesség a Budapesti Fesztiválzenekar, amelynek tagjai alkalmanként énekkarként is megannyi emlékezete élménnyel gazdagították közönségüket.
A június 10-i hangversenyen csak elismeréssel adózhattunk Jóföldi Anett teljesítményéért – és nem utolsósorban azért az érzékeny zeneiségért, amellyel a Jolivet-műben gyönyörködtette a hallgatóságot. Mindkét szólista játékát hallgatva beláthattuk, hogy a művek ritka játszottságának egyik oka épp a technikai nehézségben, pontosabban, a repertoárdarabokon nevelkedett muzsikusok számára szokatlan anyagkezelésben rejlik. Hogy az ütősökkel szemben támasztott követelményekről ne is beszéljünk…
Az egyéni- illetve kamarateljesítmények után a Reich-mű másfajta, de nem kisebb élményt jelentett; s nem lehet említetlenül hagyni a személyes jelenlétnek azt az intenzitását, amely általában jellemző a BFZ muzsikusaira. Úgy éreztük, kaland számukra ez a stiláris kirándulás, és intellektuálisan is élvezik a kihívást jelentő feladatokat, amelyek más természetűek, mint az általuk általában játszott repertoárdaraboké.
A kitűnő előadóknak köszönhetően, a művekről akár első, akár többedszeri hallásra, szép emlékeket őrzünk – mert ne feledjük, sok múlik a „tálaláson”, hogy milyen közvetítésben kerülnek a darabok a közönség elé. Ezúttal valamennyi közreműködő elhivatott művész volt, biztosak lehetünk abban, hogy a legtöbbet hozták ki az egyes művekből. Erről tanúskodik az a kétségkívül őszinte öröm is, amellyel a méltán megérdemelt tapsokat nyugtázták. Rácz Zoltán karmesterként is remekül megtalálta a hangot a BFZ muzsikusaival, azonos zenei nyelvet beszélnek, hasonlóképp választékos szókinccsel.
Felvillanyozó volt ez a hangverseny (s ha arra gondolunk, hogy az előző két este a BFZ barokk műsorral lépett fel a Zeneakadémián…). Semmiképp sem kellene távoli jubileumi lehetőségekig várni az együttműködés folytatásával.
