Néha esik, néha süt a nap, de mindig csillagos az éjszaka
Határon túli előadások seregszemléje, 2023
Immár 35. alkalommal rendezték meg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját, amely több névváltoztatáson is átesett az elmúlt, termékeny évek során, apránként elhagyva a „nemzetiségi”, „nemzeti kisebbségi”, „határon túli” jelzőket. Ha mégis a koncepció kérdését tárgyaljuk, megegyezhetünk abban, hogy bár 1-2 magyarországi produkció is felfedezhető a programot böngészve, a fesztivál fő célja és funkciója a lehetőség biztosítása a határon túli magyar nyelvű színházaknak és alkotóiknak a találkozásra és bemutatkozásra.
Figyelemre méltó a tény, hogy megannyi akadályt és problémát leküzdve életben tudott maradni, és minden évben megrendezték (1988-tól – a szerk.) a fesztivál hűséges, visszatérő, lelkes, újonnan érkező látogatói (köztük jómagam) örömére. A versenyprogramot Balogh Tibor, az OSZMI főtanácsadója, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának művészeti tanácsadója válogatta. A körülbelül 25 produkciót felvonultató esemény a legkülönfélébb szakmai- és közönségigényeket kívánta kielégíteni, hiszen a 17 versenyelőadás bővelkedett kortárs orosz drámákban, skandináv darabban, magyar klasszikusban – mint a beregszászi társulat fájdalmas sajátságos helyzetére reflektáló A helység kalapácsa, vagy a merőben kortárs hangot megütő, merész átformálástól sem megszeppenő Édes Anna feldolgozás a kolozsvári színésznövendékek előadásában – nonverbális összművészeti produkcióban és elmaradhatatlan Shakespeare-feldolgozásokban, hogy csak néhány réteget említsek a számtalan közül. Ezek mellett szórakoztató, könnyed nyáresti kikapcsolódást kínáló előadások is mulattathatták az érdeklődőket.
A fesztiválhangulat elvarázsoltságát csak erősíti, hogy a rendezvényre többféle kulturális közegből érkeznek vendégek, szakmabeliek, jómagam épp a nyughatatlan és elevenen pulzáló Budapestről, a Színház- és Filmművészeti Egyetem elsőéves dramaturg hallgatójaként. (Érdekes lenne megkísérelni a helybéliek szemével is rátekinteni erre a hétre, hogyan élik meg ők évről évre az itt zajló színházi fesztivált.)
Ténylegesen és jelképesen is átlépve a határokat, egy csöppet elszakadhattunk a megannyi ellentmondással terhelt nyüzsgő, fővárosi kulturális életből – ugyanis építhettünk egy szigetet – és mi, budapesti és kolozsvári színházat tanuló fiatalok közösséget alkotva megannyi helyzettel, kérdéssel foglalkozhattunk a VW szakmai műhely keretein belül. Ebben olyan szakemberek voltak segítségünkre, mint Szabó Réka, dramaturg, Kozma András, dramaturg, műfordító és Kovács Dezső, az art7 művészti portál főszerkesztője.
Nem maradtunk tétlenül a hét során, ez kétségtelen. A legkézenfekvőbb, mégis jócskán megterhelő, sokaknak az újdonság erejével ható feladatokat tudhattunk magunkénak – előadásokat nézni nem sok problémát okoz, viszont egy fokkal már megerőltetőbb frissen papírra vetni meglátásaid, esetleg interjút készíteni egy-egy, még ismeretlen alkotóval. Délelőtt szakmai beszélgetéseken vettünk részt – ki aktívabban, ki kevésbe, hiszen leküzdve a kezdeti bénító kisebbrendűségi érzést (pályakezdő egyetemi hallgatók sajátja), lehetőséget kaptunk, hogy a mi is nyilvános hozzászólás formájában fogalmazzuk meg gondolatainkat, élénk – már-már csípős – vitákba bonyolódhattunk idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt.
Végül a workshop keretein belül megvitattuk problémainkat, kerestük a megoldásokat, kulcsokat az érvényes párbeszéd kialakítására, megismertük egymás színházról alkotott nézeteit. Újra és újra rácsodálkoztunk, kivel hasonló a véleményünk, kivel képviselünk néhány helyzetben szöges ellentétben álló álláspontot, mégis elfogadjuk azt, és képesek vagyunk elismerni a különbözőséget – hisz ettől lehet szép a színház. A szakmai diskurzus gyakorlása nem állt meg soha ezen „hivatalos” keretek között – hisz ismérve a hozzánk hasonló fiataloknak, hogy munkájuknak a szenvedélyüket választják, így a pihenésre szánt időben a béke hangulatával átjárt kávézó csipketerítői, virágos, galambos, vintage hatást keltő holmijai között a jegeskávé, a limonádé vagy a fagylalt mellett is a párbeszéd akarva akaratlan folytatódott. Egy korty kávé, egy szelet süti, egy illékony gondolatfoszlány. Sűrű, fárasztó, alvásban és pihenésben jócskán szűkölködő napjaink élménydús tapasztalatot szolgáltattak.
Kötelességemnek érzem bővebben kitérni azon szegmensre, hogy még tétován verdeső szárnyaink próbálgatására lehetőséget adtak a Kisvárdai Lapok oldalai, ahová, olykor szenvedve a hajnali leadási határidő nyomasztó közelségétől, próbálva megtartani szubjektív hangnemünk, őszinte látásmódunk sajátságait, buzgón megfogalmazhattuk kritikai gondolatainkat, benyomásainkat a látott előadásokról. Megtanultunk jó pár dolgot, köztük talán a legfontosabbat – amit leírsz, azért felelősséget kell vállalnod – hiába fejeznéd ki magad pár óra múlva már másképp.
Lévén, hogy Kisvárda nem rendelkezik „hagyományos értelemben vett színházépülettel”, a társulatok ezen a téren is megoldandó problémákkal szembesültek. Három játszóhely között vándorolt a közönség: a kőszínházi keretekre leginkább hajazó művelődési ház, amelynek mind színpadi, mind nézőtéri adottságai hiányosak, a szabadtéri, sajátságos akusztikával rendelkező Refi Színpad, és a maga módján vitathatatlanul unikális élményt nyújtó Zsinagógában felállított színpad. Ahelyett, hogy ezen tények problémásságát tárgyalnám, inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy minden bosszúság ellenére a társulatok a tőlük telhető legtöbbet megtéve próbálták alakítani a rendelkezésre álló kereteket, annak érdekében, hogy a legjobb formájukat nyújthassák – és ami a legfontosabb, még így is igazi színházi élményt szereztek a közönségnek. Remélem, mindenki talált olyan előadást a felsorakozott alkotások között, amely miatt megfogalmazódhatott a gondolat, miszerint „már megérte eljönni”. Ilyen maradandó élménnyel ajándékozott meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Oxigén című előadása, amely a formai kereteket felrúgva beszélt, ha úgy tetszik a legnemesebb értelemben prédikált a kínzó légszomjjal küzdő generációnk nyelvén különösen fontos létkérdésekről, szorongató emberi problémákról.
Habár minden előadást magyar nyelven játszották, érezhető, hogy különböző színházi kultúrákat képviseltek, amelyek megismerése számunkra elengedhetetlen lépés szakmai látóterünk kiszélesítéséhez. Az anyaországi színházi valóság zárt és szűk keretek között próbál létezni – ezt a néha fullasztó állapotot tették üdítőbbé ezek a produkciók.
Van továbbá egy kihagyhatatlan, említésre ugyancsak méltó helyszín, a művelődési ház mellett található fesztiválsátor, ami hajnalokba nyúló hasznos és becses beszélgetésekre szolgáltat teret, ahol a tevékeny nap után igazán lehet találkozni. Itt kevésbé számít, hogy színész vagy egy előadásban, vagy kritikus egy elismert lapnál, vagy „csak” egy színművészetis hallgató, aki minél több impulzust magába szeretne szívni. A lényeg a közösségvállalás.
Nyilvánvaló, hogy mindenkinek szerfelett sokat jelent „Kisvárda”, mi pedig, pályakezdő fiatalok, kezünket a magasba emelve jelezzük, hogy itt vagyunk, akiknek kisvártatva sokat jelenthet a jövőben, és jelenthetnének a hasonló jellegű színházi fesztiválok, szakmai összejövetelek. Szükségünk van olyan lehetőségekre, ahol találkozhatnak nem csak határon inneni és túli alkotók, hanem a különféle generációk is. Számomra egyedül ezt az utat érdemes járni.
Hallottuk már temérdek helyzettel kapcsolatban, hogy régen mennyivel jobb volt. Én nem tudom, mi volt régen. Nehéz ilyen kijelentésekkel vitatkozni tapasztalat hiányában. Nekem viszont most volt lehetőségem, most volt részem a „kisvárdai életérzésben”. És nem érzem a csalódottságat, hogy „nekem ez jutott”, mert lehetőségem adódott megannyi határon túli színház alkotójával találkozni, akiket valószínűleg még sokáig nem ismerhettem volna meg.
Örömteli érzéssel tekintettem fel a kisvárdai, ezüstösen fénylő, csillagos égboltra, akár egy éjfélkor véget érő előadás után, akár a hűvös hajnalban a szállásra ballagva – ugyanis egy észak-keleti, nyugodt kisvárosban a fényszennyezés még határozottan csekélyebb és szerényebb.
Több határon túli színházfesztivál-élményt mindnyájunknak!