..szamárnyuszi, nagymacska – meg a többiek
William Shakespeare: Szentivánéji álom – Kassai Thália Színház, Kisvárdai Fesztivál
Dégner Lilla és Bocsárszky Attila Kassai Thália Színház – Szentivánéji álom Rendező: Matusek Attila, dramaturg: Forgács Miklós, koreográfia: Kántor Kata
A Szentivánéji álom a legtöbbet játszott Shakespeare-komédiák egyike, amelyből nem egy emlékezetes, új értelmezési perspektívákat is megnyitó bemutató készült már – miként születtek ötletes, szellemes, de kevésbé mély előadások is. No meg olyan produkciók, amelyek a legjobb esetben is csak egy-egy alakítás okán maradtak emlékezetesek, mivel nem volt más ambíciójuk, mint a vígjátéki masinéria kompakt működtetése. És olyanok is, amelyeknek ez utóbbi sem sikerült (de ezek többsége szerencsésen kihullott már az emlékezetemből). Kérdés persze, hogy a jól működő szerkezeten és történeten kell-e, s ha igen, milyen mértékben és milyen irányban kell változtatni ahhoz, hogy az előadás akár tartalmi, akár formai értelemben újat tudjon mondani, és ezt a mondandót frissnek, mainak, izgalmasnak érezzük.
A kérdésre nincs kizárólagos válasz – a rendező akár azt is megteheti, hogy a változatlanul hagyott szöveget írja felül változatos rendezői eljárásokkal (így valószínűleg inkább a formát frissítve, érdekessé téve), de azt is, hogy saját szemszögéből írja át saját nyelvére a dialógusokat, mint ahogy a Mohácsi testvérek is tették 2012–ben, a szombathelyi bemutató alkalmából. Mohácsiék szövegvariánsa nemcsak a valószínűleg mindenképpen átírásra szoruló mesterember-jelenetekben eszközölt a szokottnál erősebb változásokat, de a többi cselekményszálat is újragondolta, s nyelvileg is alaposan frissítette.
Kassai Thália Színház Szentivánéji álom
E változat ismeretében és felhasználásával készítette el a kassai előadás rendezője, Matusek Attilának a saját szövegkönyvét. De a felhasználás nem a jellegzetes „mohácsis” szófordulatok, nyelvi elemek újrahasznosítását jelenti, ráadásul az újragondolás alapvető iránya is eltérő. Matusek Attila inkább a nézőpontot, a kortársi rákérdezés attitűdjét veszi át Mohácsiéktól, azt építi be a saját változatába. És ez a szövegkönyv, amelyet Matusek – Forgács Miklós dramaturgi segédletével – a dráma, a Nádasdy Ádám-féle fordítás, a Mohácsi-átdolgozás felhasználásával írt, tejesen egyéni, autonóm változat. Ha röviden meg akarnám fogalmazni, miben különbözik más, hasonló ambíciójú átdolgozásoktól, azt írnám: szisztematikusságában, ritkán látható következetességében.
Matusek Attilának ugyanis számtalan ötlete van, de ezek az ötletek nem maradnak elszigeteltek, az alkotói invenció minden részletet összekapcsol, az ötletek minden lehetséges következményét végiggondolja, és minden szálon szervesen építi a cselekményt. Érződik, hogy az alkotók legfontosabb ambíciója, hogy maira hangolva, szellemesen, a játékkonvenciókat részben felülírva meséljék el a történetet. Az előadásban nincsenek formai újítások, truvájok, nincs kísérlet a színházi nyelv megújítására; voltaképpen klasszikusan szöveg- és színészközpontú produkciót látunk, amely az újszerű történetmesélésen és a színészi erő által kíván hatni nézőjére.
A mesterember-jelenetek aktuális kultúrpolitikai kontextusba kerülnek. Nem amatőr színjátszókat, hanem egy független színházi társulatot láthatunk. Pontosabban nemzeti függetleneket, akik az udvarból érkező támogatásra hajtanak. Ami nem is annyira egyszerű feladat, mivel a kulturális keretösszegek láthatóan rugalmasan használódnak el, az uralkodói akaratot követve. A társulatvezető rendező talpig narancssárgában jelenik meg – ami Magyarországon alighanem éppúgy a felvidékitől kissé eltérő asszociációs tartományt nyit meg, mint Theseus töméssel előállított hatalmas pocakja. A társulat összetétele, belső konfliktusai finoman rímelnek a jelen társulati hierarchiájára (ami nem újdonság), ám az előadás előtti magyarázkodás már aktualizálódik. Színjátszóink nem a hölgyek érzékenységét féltik, hanem az öngyilkosságtól határolják el magukat, oroszlán helyett pedig jobbnak látják nagymacskát mondani. Ez utóbbiak nem a nagy ötletek, hanem az átírás szisztematikusságát igazoló finomhangolások közé tartoznak (mint például az is, hogy a modern gondolkodású Hermia nem szüzességét félti Lysandertől, csak egyszerűen snassznak tartja, hogy szökés közben az erdőben szexeljenek).
Dégner Lilla és Hégli Bence
A szerelmesek viszonyrendszere is megváltozik; a két lány között nem a magasság jelenti a legfontosabb különbséget, hanem az életkor – és ez a két fiúra is igaz. Hermia és Lysander nemcsak láthatóan fiatalabbak Helénánál és Demetriusnál, de a generációs különbséget öntudatosan hirdetik is (Helénáékat boomernek címkézve). Hermiáék amúgy influenszerek, akik menekülésük közben is videókat osztanak meg a neten, s Egeus sem rémes zsarnok, láthatóan szerető viszonyban van lányával, akit egy balszerencsés fogadás következményeképpen kell Demetriushoz adnia. Mindezek a változtatások részben generációs, részben hatalmi konfliktusokkal árnyalják, mélyítik a szerelmesek viszonyrendszerét. A legerősebb átalakuláson pedig a tündérek szálának eseményei mennek keresztül. Oberon és Titánia nem féltékenységből kapnak össze, a „váltott gyermek” itt egy idegesítően síró csecsemő. De a szerepek felcserélődnek: a gyermeket Oberon veszi el a tündérkirálynőtől, Pukk Titániát szolgálja, következésképp a „szerelmi varázs” Oberont éri, vagyis ő szeret bele az átalakított – és legalább annyira Playboy nyuszira, mint szamárra hajazó – Nándiba (azelőtt Zubolyba). Az átírás szisztematikussága itt is érvényesül: Nándi természetesen nem viszonozza Oberon érzéseit, menekülni próbálna, így Oberon először a tündérkéket dobná a közösbe, s mikor ez sem segít, az athéni Nemzeti Színház igazgatói posztját ajánlja fel Nándinak.
A szöveg kohézióján túl a történet síkjait és szintjeit Pukk alakja köti össze – ami az előadásra még inkább érvényes, mint magára a szövegkönyvre. Pukk a nézőtéren foglal helyet, onnan szakítja meg a próbát, s azt mondják róla, kísérletező művész, akit sehová nem vettek fel. Ezt követően lép be a játékba, ahol immár manóként is kísérletező, meg nem értett, magányos művésznek látszik. Játékmester, aki sorsot, szerelmet, vágyat, hatalmat és persze színházat próbál a megszokottól eltérően irányítani, aki képes sikerként megélni a látszólagos kudarcot, de akit a látszólagos siker sem elégít ki, aki mindent megtesz, hogy uralkodónőjének kedvébe járjon, de akit Heléna bájai is megérintenek, s aki végül menthetetlenül magára marad. Hégli Bence e.h. különleges szuggesztivitással és lenyűgöző dinamizmussal, szinte professzionális mozgásművészként játssza a szerepet. Ezalatt nemcsak az értem, hogy elképesztő sebességgel közlekedik a színpadi emelvényeken (Lošonský Michal díszlete egy négyszintes, meredeken emelkedő hátsó fal, ezt világítják meg igen kreatívan Majoros Róbert tervei szerint), hanem azt is, hogy apró mozdulatokkal, testtartással, gesztusokkal tud számos érzelmet, vágyat kifejezni.
Alakítása tökéletesen érzékelteti Pukk érzékenységét, sebzettségét és magányát is – ő az, aki nem találhatja meg párját, sem az erdőben, sem másutt. Hégli Bence kimagasló alakítása mellett egységesen meggyőző színészi teljesítmények láthatóak az előadásban. Az uralkodói páros megformálói a tündéri szerepek felcserélődésével komplementer színekkel játszhatják a két figurát. Ollé Erik Theseusként basáskodó, joviális mosolyú, de ellentmondást nem tűrő diktátort, Oberonként hirtelen támadt vágyainak kiszolgáltatott, hatalmi pozícióját csaknem elvesztő, gyenge férfit mutat, míg Varga Anikó házasságra kényszerített Hippolytájának sértett büszkesége mintha Titánia diadalittas bosszújában érné el célját. A fiatalabb szerelmespárt játszó, Hégli Bencéhez hasonlóan a társulatba kiválóan illeszkedő egyetemisták, Katona Eszter és Balla Barnabás korunk sikeres, magabiztos fiataljait hozzák színre, akik legfeljebb azért tűnnek néha bizonytalannak vagy elveszettnek, mert hasonló helyzetbe még sosem kerültek. A másik pár valóban tapasztaltabbnak látszik: Madarász Máté egocentrikus Demetriusa a pénzhez, hatalomhoz sikeresen törleszkedő ifjú üzletemberek prototípusának tűnik, Lax Judit Helénaként pedig a már csalódás(ok)ban is edződött, élete esélyét kergető nő igyekezetét mutatja érzékletesen. Nem kizárt, hogy egyszer majd valamennyien többre viszik, mint Szabadi Emőke csupán látszólagos hatalommal bíró, a támogatási összegeket Theseus kívánalmai szerint elosztani kénytelen Philostratusa vagy Illés Oszkárnak az események alakulásából keveset értő Egeusa.
A színtársulat tagjai közül Nádasdi Péter Nándija nem a kulisszahasogató ripacs, hanem a mindig csak a hatásra törő, mindent olcsón adó, felületes és műveletlen színész torzképe, aki „átalakítva” sem változik meg belülről. Bocsárszky Attila társulatvezető rendezője plasztikusan, minden karikírozás nélkül ábrázolja a magasztos elképzelésekkel házaló, de szükség (és kellő támogatás) esetén minden művészi eszmét hátrahagyni kész, a hatalom kegyeit kereső, csak nevében független művész szintén ismerős karakterét. A társulati tablót változatos színekkel egészíti ki Dégner Lilla lelkiismeretes és tudálékos, jól értesült, rendezője által folyton „zsuzsikázott” Zsófi asszisztense, Varga Lívia mindig, mindenütt primadonnaként viselkedő művésznője, Nagy Kornélia másodvonalba szorítottsága miatti sértettségét alig takargató színésznője és Rubóczki Márkó minden instrukciót halálosan komolyan vevő, mindent túlbonyolító színészhallgatója.
Az előadás további alkotóinak munkái is a színészi alakítások mind hatékonyabb érvényesítést szolgálják. Kántor Kata koreográfiája precízen koordinálja a viszonylag kis színpadra szorított szereplők mozgását, s megteremti annak lehetőségét, hogy az erdei történések során a mozgás, a gesztusok valóba erős érzelmeket fejezhessenek ki. Mikisovà Eva jelmezi nemcsak pontosan illeszkednek a játszott karakterekhez, hanem a maguk változatosságában, színességében erősítik azt az atmoszférát, amelyet a rendezés (és a világítás) megteremt. Az utolsó kép némiképp elüt az előadás egészétől. A Nándi által meglőtt, vérző Pukk látványa kétségtelenül hatásos zárlat, de aktuális, közéleti referenciája ellenére sem következik szervesen a korábbiakból – és e tekintetben talán ez az egyetlen bizonytalan pontja a példamutató következetességgel átdolgozott darab szellemes, lendületes, érzékeny és szakmailag is igen erős előadásának.
Nyakó Béla igazgató, Leleszi Tibor, Kisvárda város polgármestere, Nagy Nelli a Kassai Thália Színház művésze, Kis Domonkos Márk, a Déryné Program igazgatója, Seszták Miklós országgyűlési képviselő
A legígéretesebb tehetségnek járó Teplánszky Kati-díjat megosztva kapja
a Kassai Thália Színház Szentivánéji álom előadásában Puck szerepének átütő erejű színpadi megvalósításáért Hégli Bence, valamint az előadás megrendezéséért Matusek Attila.
A művészek egyéb elfoglaltsága miatt a díjat Nagy Nelli, a Kassai Thália Színház művésze vette át.
