Nem szabad félni!

Interjú Kovács Patríciával

„Néha meg kell szólalni. Bizonyos dolgokról azt gondolom, ki kell mondani, hiszen szinte mindenki ezt gondolja, csak kevesen vállalják. Miért vegyek részt egy kollektív, kozmetikázott létezésben?” – mondja Kovács Patrícia.

A Centrál Színház színészbüféjében várjuk – ahol épp a Házassági leckék középhaladóknak 2. című darabot próbálja -, és hirtelen egy fekete négylábú, és mosolygós gazdija siet be…

Fotó: Feigl Zsófia

És a kutyusban kit tisztelhetünk?

Ő Janka. Nagyon szófogadó és alkalmazkodó, szinte mindenhova velem jön. Nagyon bonyolult lenne, ha a lányom iskolája előtt még levinném sétálni, aztán vissza, aztán iskola, így hát tényleg az életem része. Ahová beengedik, oda viszem, olyan, mintha az árnyékom lenne. Míg én próbálok, ő békésen elalszik az öltözőben.

És mi a helyzet ez ügyben a lányoddal, Hannával? Ő még mindig csak távolról szemlélheti, mi történik bent?

Igyekszem távol tartani, azon vagyok, hogy ne kelljen az öltözőben ülnie és várnia rám, és végképp ne kelljen olyan előadásokban vagy filmekben megnéznie, amik nem neki valók. Kicsi még. Ha majd nagyobb lesz és érdekelni fogja a színház, az egy másik helyzet lesz.

De gondolom, számolsz azzal, hogy el fog jönni ez is…

Igen, de elég lesz majd akkor kezdeni ezzel valamit. Évek óta rengeteget segít nekem az anyukám és Hanna apukája is abban, hogy ne a színházban kelljen felnőnie. Mert azt gondolom, hogy egy gyerek nem való a színházba. A háttérszemélyzetnek nem feladata, hogy a gyerekemmel rajzoljon, amíg én próbálok. Ez egy munkahely.

Ezzel szemben te már gyerekként a színházban dolgoztál. Nem jött korán?

Én rögtön magántanuló is lettem, elkezdtem rengeteget dolgozni, és hétvégente próbáltam behozni a lemaradást. Az iskolával nagy szerencsém volt, mert elfogadták, hogy dolgozom, és nagyon segítettek. Azért azt nem mondom, hogy nem hiányoztak az életemből a gimnazista évek… Elég nagy ugrás volt gyerekként az Operettbe kerülni, hiszen gyakorlatilag a kamaszkoromat egy éjszakázós, felnőtt közegben éltem. Szerintem egy fejlődési szakasz nekem kimaradt.

A környezeted nem figyelmeztetett arra, hogy ez mivel jár?

Dehogynem, de nekem nem volt kérdés, hogy ezt akarom-e csinálni. Annyira akartam, hogy nem lehetett megállítani. Ma már másképp látom.

Valamilyen formában bepótoltad ezt az időszakot?

A klasszikus gimnazista éveket nem lehet bepótolni. Mindennek megvan a maga ritmusa: ahogy az ember megpróbál rájönni, hogy ki is ő, mit ér, mit hogyan csinál, miként közeledik egy fiúhoz, felfedezi, milyen izgalmai vannak egy randinak, elkezd kicsivel több zsebpénzt kérni, mert gyűjt valamire. Nekem ez nagy ugrás volt, mert bekerültem egy olyan közegbe, ahol szabadabban léteztünk testileg, emberileg, és gyakorlatilag csak felnőtt témákat hallgattam. Hirtelen nem lett szükségem arra, hogy zsebpénzem legyen, hiszen megkerestem azt a pénzt gyerekként.

Azért ez nagy dolog, nem?

Ez nagy dolog, de vajon jó dolog?

Nem jó?

Hát nem tudom. Nyilván elég inspiráló egy gyereknek, hogy gyűjtögesse a pénzét, vagy tanuljon jól, hátha kap annyit, hogy vehet egy walkmant; én meg bementem és egyszerűen megvettem. Menő dolognak tűnt ez, de egy picit mégis kár, hogy így alakult. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek a kúszásból rögtön feláll. De amikor az iskolában olvasni tanul, ott gondjai akadnak, ezért elkezdik visszafejtegetni a probléma okát. Kiderül, hogy egy szakasz kimaradt, amik pedig nem véletlenül vannak. Nyilván tudok ezzel élni, és nincsenek álmatlan éjszakáim, de picit kár.

A fiatalkori hozzáállásod a színházhoz ma is ugyanaz, vagy esetleg változott?

Néha azt gondolom, hogy változott. Amikor a szakmai életemben nagy döntés előtt állok, például felmondok a Vígben, vagy eljövök Egerből, vagy nemet mondok egy tévétársaságnak, akkor mindig a Vas utcai időszakomra, a főiskolás énemre gondolok. Az ilyen „elakadásoknál” gyakorlatilag segítségül hívom az akkori Kovács Patríciát, és megkérdezem, mit gondolt ő akkor a színházról. Mit gondoltam akkor a színészi feladatokról? Mit gondoltam a szakmáról? És akkor eszembe jut, hogy az milyen igaz volt.

A Kaktuszvirág olvasópróbáján Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Milyen volt?

A színház volt mindenek előtt, szinte az életemet és véremet a színházért elv vezérelt. Tudtam, nem szabad, hogy a pénz motiváljon, vagy a népszerűség, hanem csak a feladat! Aztán az embernek gyereke lesz, elkezd címlapokon szerepelni, és csúnyán mondva „elkurvul”. És persze mindig meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért vállaltuk el ezt vagy azt. De ha nem érzem jól magam, elkezdem keresni az okát, és rájövök, hogy azok az alapélmények, amik miatt ezt az egészet csinálom, azok esetleg eltűntek. Ekkor megkeresem magamban a huszonévest, és megkérdezem tőle, amit kell. Fontos tudatosítani, hogy mi az, ami miatt csinálni akarom. És ha ezt nem kapom meg egy tévésorozatban, mert egyszerűen nem tudok szakmailag melléállni, akkor el kell jönnöm onnan. Nem szabad félni!

Egyszer azt mondtad, kifejezetten szereted, ha olyan feladatokat, szerepeket látnak beléd, amit nem feltétlenül látsz saját magadban. Ez valamiféle kishitűségből fakad?

Nem gondolom. Szerintem velem elég könnyű együtt dolgoznia egy rendezőnek, egy jelmeztervezőnek vagy fotósnak. Mert az, hogy más mit lát belém egy munka során, az engem nagyon érdekel. Például biztos, hogy magamtól nem vennék fel egy lazacszínű ruhát, de ha egy fotós azt gondolja, jól állna, akkor nem ellenkezem. Egyszerűen kíváncsi leszek, hogy vajon mit lát bennem. Szeretem tágítani a komfortzónámat szerepkörileg is. Szerintem egy színésznek legyen minél színesebb a palettája. Jó eljátszani egy óvónőt, de egy rémes kurtizánt is. Vagy verset mondani a Duna-parton, de közben egy Tankcsapda-klipben hülyét csinálok magamból… Fontos, hogy bennem legyen az átváltozás képessége. Nem vagyok az a típus, aki kijelenti, hogy csak színész, és nyolcvanévesen is csak ezt akarom csinálni. Egyre többet gondolkodom azon, hogy más területen is kipróbáljam magam. Flexibilisnek kell lenni, és ha jön valami egészen más, miért ne próbáljam meg? Lehet, hogy majd annyira rákapok valamire, hogy onnantól kezdve csak azt akarom csinálni.

Fotó: Feigl Zsófia

Tehát egy lehetőség, ami jól is elsülhet.

Abszolút. És aztán lehet, hogy nem sül jól el, nyilván az is benne van a pakliban, ha az ember mer kockáztatni. De ez az adrenalinnak jót tesz.

Jöhet olyan lehetőség, amiért a színészetet feladnád?

Bármit el tudok képzelni, mivel már így is annyi minden történt, amit nem gondoltam volna.

Szakmailag?

Szakmailag és magánéletileg is, meg úgy minden értelemben: világviszonylatban. Tehát inkább arra készülök fejben, hogy bármi lehet. Hogy olyan helyre sodor az élet, amit most még el sem tudok képzelni. Elképzelhető, hogy már annyira elegem lesz a szakmából, hogy elmegyek tanulni valamit, vagy valami egészen más dolgot fogok csinálni. Sok minden érdekel: a közélet, a politika, mind magyar, mind világviszonylatban.

Ha politikai szerepvállalással keresnének, mit mondanál?

Arra határozottan nemet mondanék. Nem ilyen értelemben érdekel a politika, csak egyszerűen gondolok valamit a világról, és azt néha elmondom, néha megszólalok. Ilyenkor számolok azzal, hogy bizony a talajvíz is feljön.

A közelmúltban is elmondtad a véleményed például az Eszenyi-ügyben. Egy-egy ilyen megszólalást kötelességednek érzel, vagy felszabadít, hogy kimondhatod?

Néha meg kell szólalni. Gondolom egy interjúra utalsz, ami nemrég megjelent. Abban mindenki az Eszenyi-ügyet emelte ki, bár szerintem ennél sokkal fontosabb dolgokról is szó esett benne. Sok sajtóorgánum ilyenkor kiragad egy-egy mondatot és abból ír valami tárcát, így persze úgy jön le, mintha csak ekézném Enikőt. Amire a kérdésed utal: nem a felszabadításról van szó, hiszen a színészbüfében is elmondhatnám a véleményemet, csak bizonyos dolgokról azt gondolom, ki kell mondani, hiszen szinte mindenki ezt gondolja, csak kevesen vállalják. Miért vegyek részt egy kollektív, kozmetikázott létezésben? Hozzáteszem, nem az van, hogy én előre tolakodok, hogy hadd mondjak már valamit Eszenyi-ügyben, hanem engem megkérdeznek, én pedig válaszolok. A másik pedig, hogy Eszenyi Enikő ugyanígy számolhatott azzal, hogyha elvállalja az Álarcos énekest, akkor majd beszélni fognak róla. Én is vállaltam, hogy a szélsőjobbos trollok „nemzetárulóznak”, és akkor majd lesz azzal egy kis feladatom úgy három-négy napig, hogy töröljem az alpári hozzászólásokat az oldalamon. Vállalom, hogy kellemetlenkednek velem, Eszenyi pedig vállalja, hogy azzal, hogy tigrisjelmezben képzelte el a nagy visszatérését, az nem mindenkinek fog tetszeni.

Mágnás Elzaként a Félvilág című filmben

Egy ilyen jellegű megszólalásod nem nyomja rá a próbákra a bélyegét? Nincsen másnap valami furcsa a levegőben, esetleg kimondatlanság?

Előfordulhat, hogy valaki megkérdezi, ennek most mi értelme volt? Kellett ez neked? Én meg mondom, hogy igen! Jöttem már el színházból, ahol a takarásból ment a fúrás, de közben mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne. És számolok azzal, hogy ha ilyen módon nyilvánulok meg, akkor nem csak azt fogják mondani majd, hogy jaj, de ügyes vagy!

Azt mondtad egy helyütt, hogy sok bőröndöt pakoltál már össze, sokszor tehát tiszta lappal kellett kezdeni. Mindig benned van a tabula rasa lehetősége?

Mind szakmai, mind magánéleti szempontból elég sok csalódás ért már. Ha pofont kaptam, az volt a dolgom, hogy kapjak egy pofont valakitől, a másiknak pedig az, hogy adjon egy pofont. Az igazságnak mindig több oldala van. Onnantól kezdve a tisztázás folyamata következik. Abszolút meg tudok bocsájtani, tovább tudok menni tiszta lappal, és azért azt hozzátenném, hogy nem minden csak fekete és fehér. Fatalista vagyok, mindenből tanulni szeretnék, akarom tudni, hogy bizonyos helyzetekben miért úgy reagáltam. Elemzem a saját életemet, a környezetemét, úgy, ahogy egy szerepet is.

A Bocs, félrement című előadásban – Orlai Produkciós Iroda

Aki ennyire elemez, és ennyi kérdést tesz fel, mindig talál válaszokat?

Egy idő után igen. Ez persze nyomasztó is, de nem tudom a fejemet a homokba dugni, az nagyon nem én vagyok. A színpad is segít a dolgok felszínre hozatalában, ráadásul segít a játszónak, de segít a nézőnek is. Nem vagyok nagy ezoterikus, mégis azt gondolom, hogy a színháznak nagy fegyvere ez, és ezért is lesz színház addig, amíg ember van a földön. A színház örök érvényű.

Igényled, hogy legyen olyan közeg az életedben, ahol nincs szó színházról?

Hogy legyen egy normális életem, ahol nem a színházról kell beszélni? Igen, nagyon. Megmondom őszintén, fáraszt. Ha elmegyek például boltba vagy orvoshoz, nagyon örülök, ha nem ezzel kezdik. Jól tud esni, amikor már mindenen túl vagyunk, és esetleg utána mondanak valamit a színházról, vagy hogy miben láttak. De nem szeretem, ha emiatt különleges elbírálást kapok.

Szerinted nem hiányozna, ha eltűnne ez a fajta „visszacsatolás” a környezetedtől?

Azt hiszem, már nem. Néha szeretnék felvenni egy köpenyt, amiben láthatatlan vagyok. Ezért szabadít fel, amikor külföldre megyek. Átlépem a határt és azt érzem, azt csinálok, amit akarok.