Interjú Pintér Károly író-rendezővel
Pintér Károly Homo Szovjetikusz című darabját a Térszínházban láthatja a nagyérdemű. A darab szerzője az előadás rendezője is egyben. Pintér Károly két évvel ezelőtt tért haza Dél-Afrikából, ahol évtizedeken keresztül élt, s alkotott, a kinti Nemzeti Színház rendezője volt.
A Dél-afrikai Shakespeare Társaság megalapítója most már hazánkban rendez, emellett pedig verseket, regényt ír. Dél-Afrikáról, színházi feladatairól, és arról is kérdeztük, miért készít valaki Sztálinról színdarabot…
Hogy lett – elsőként – színházszerető ember?
Tizenhatévesen történt a „beoltás”, amikor is a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Joseph Heller, Megbombáztuk New Havent című darabját néztem. Az az előadás olyan hatással volt rám, hogy fölugrottam a nézőtéren a székemből, és azt mondtam: nem! Inkább hazamegyek. Aztán belegondoltam, hogy ha ilyen hatást keltett, akkor tud valamit ez a műfaj. Iskolásként elkezdtem amatőr színjátszókat rendezni, később tanárként is vezettem színpadot. Négyszer is jelentkeztem rendezői szakra, négyszer nem vettek fel.
Hogy hogy nem tántorodott el a szakmától?
Nagyon szerettem a színházat, ahogy azóta is. A szándékom az volt, hogy Kanadába megyek, ott tovább tudtam volna tanulni, viszont nem fogadott be az ország. Több mint nyolc hónapot voltam menekült táborban, lassan meneteltek a dolgok, végül nem sikerült kimennem. 1979-ről van szó. A nyolc hónapból egyet teljes bezártságban töltöttem, végül sikerült bejutni egy konzervgyárba, ahol bulgár paprikát lapátoltam egy német gépbe.
Adott ez a nehéz időszak elraktározható dolgokat az alkotói énjének?
Beleláttam egy olyan világba, amelybe soha nem lett volna lehetőségem, ha a sorsom nem így alakítja az utamat. Jó volt megismerni a világot, kíváncsi voltam, és azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog egy alkotónál: nyitott és kíváncsi lenni arra, amiben él. Íróként, rendezőként ez a kulcs. Ma már sokkal tudatosabban vagyok kíváncsi: ha valami nagyon érdekel, piszkálja a fantáziámat, akkor azonnal utánajárok, s feltárom az adott területet, világot. Végül egy évvel később Dél-Afrikába mentem, mint útépítő. Gondoltam, miért ne?
Mennyire sikerült a színház felé fordulnia a világ másik végén?
Nagyon is. Kint elvégeztem a Johannesburgi Egyetem dráma képzését, majd elkezdtem rendezőként dolgozni. A dél-afrikai színház alapvetően az angol tradícióra épül, tehát abszolút mértékben európai jellegű, ahol olyan klasszikusokat játszanak, mint Shakespeare vagy Molière. Az első rendezésem egy Mrożek-darab volt, a Tangó, ami akkor még be volt tiltva Magyarországon.
Jól értem, hogy előbb rendezett Dél-Afrikában, mint hazánkban?
Pontosan. Nagyszerű érzés volt, hogy a kinti Nemzeti Színház alkalmazott, először mint segédrendezőt, később mint rendezőt. Az előadásaim eljutottak nagy fesztiválokra, az országban pedig kitüntettek. Körülbelül azzal a díjjal ér fel a legnagyobb elismerésem, mint itthon az Érdemes Művész.
Van Önben bárminemű szívfájdalom, amiért a kezdetleges sikerek nem saját hazájában érték?
Egyértelmű, hogy jobban szerettem volna magyar színházban dolgozni, de az nem zavart, hogy kint bejött a dolog. Most pedig meg vagyok illetődve itthon, hiszen mégiscsak visszatértem, s most itthon rendezhetek. Jó érzés, hiszen régi vágyam volt.
A rendezés mellett ír is. Egyértelmű volt, hogy lesz olyan színházi rendezése, amelynek a szövegéért is Ön felel?
Ez valahogy ösztönösen jött. Kint olyan témákkal találkoztam, amelyeket érdemesnek láttam feldolgozni. Az első munkám tehát egy dél-afrikai írónőnek az életéről szól, ebből egy monodráma lett. Ezután tudatosan magam írtam és írom azóta is a szövegeket. Ilyenkor a színészek véleményét kikérem, hiszen ők viszik el a balhét a színpadon. Nyilván kihívást jelentett, hogy nem az anyanyelvemen írok, de ebben is segítettek a színészek.
Mennyire számított csodabogárnak Dél-Afrikában Ön, aki Európa közepéről érkezett?
Egy kicsit azért így éreztem magam. Az embereket érdekelte a személyem, mert egy – akkor – kommunista országból jöttem, Dél-Afrika pedig vehemensen antikommunista ország volt. A kinti közhangulat egyöntetűen azt a véleményt osztotta, hogy a kommunizmus egy veszélyes és kártékony dolog. Ebben igazuk is volt.
Most már Magyarországon él és alkot. Mikor és miért jött vissza?
Pontosan két éve tértem vissza. Soha nem gondoltam magamat nem magyarnak. Kint értek bizonyos impulzusok, amelyek egy másik kultúrában, másik világban érik az embert, de mindig úgy gondoltam, hogy én az európai civilizációhoz, azon belül is a magyar kultúrához tartozom.
Minek a hiányát érezte kint leginkább?
A magyar nyelv hiányát. Gyakran jártam haza, de egy színdarabomon kívül mindet angolul írtam. Nemrég a Covid alatt átírtam őket magyarra. Tehát hazajöttem, s egy pályázat elnyerése után a Térszínházban kezdtem dolgozni, méghozzá a Homo Szovjetikusz című drámámat rendeztem meg, amit 2019-ben írtam.
Mesélne a történetről?
A krími agresszió után írtam a történetet, de elsősorban a diktatúra természetrajza izgatott. A történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosa érdekelt, ő Sztálin. Feltettem a kérdést, hogy lett a kisgyerekből ilyen felnőtt? Mindnyájan voltunk ártatlanok, hogyan vált a pokol reprezentánsává?
Nagyon merész téma. Mitől érezte aktuálisnak?
Megjelentek az új sztálinizmus csírái a világ közéletében. Egyébként magát a drámát egy BBC dokumentumfilm inspirálta. Egy férfi Sztálinnak öltözve sétálgat Moszkva utcáin, s az emberek tapsolnak neki. Több millió embert küldött a halálba, és a kétezres évek elején mégis hősként nyilatkoznak róla. Miért? Hogyan alakulhat egy történelmi személy ilyen fokú átértékelése?
Talált erre választ, vagy a darabnak nem dolga mindezt megválaszolni?
A manipuláció a válasz. Az agymosás, ami nem először lehet adekvát magyarázat, és nem csak Oroszországban történt meg. Nincs új a nap alatt. Más történelmi figurákkal is foglalkoznak filmen, színpadon, például Hitlerrel vagy Napóleonnal, s azt hiszem, nem baj, ha mi alkotók néha meglengetjük a veszélyzászlót. És ebben természetesen megjelenik a szabadság is, hiszen színpadra lehet vinni ma egy ilyen történetet. Negyvenévvel ezelőtt ez nem így lett volna. Amikor fiatal voltam, még nem lehetett a szovjet szisztémát pellengérre állítani, ma pedig azért szükséges, hogy ne történjen meg újra, ami már sokszor.
Monodrámáról beszélünk, s adódik a kérdés, hogy érezte-e a felelősségét annak, hogy a színészén keresztül gyakorlatilag Sztálin szájába ad mondatokat?
Az embereknek van egy képe Sztálinról, de valójában keveset tudnak róla. A szöveg, amelyet megírtam, hiteles forrásokból merít, van néhány eredeti mondat Bernard Shaw-tól, Aragon-tól, Churchilltől, egyéb dokumentumokból. Intelligens, manipulatív ember volt, az ország feje, aki egy halálos ítéletet sem írt alá. Az országában terror uralkodott, még csak írásos nyoma sincs az ő jelenlétének. Profi volt abban, hogyan élje túl a dolgokat. Szegény családban nőtt fel, már fiatalon bűnöző lett.
Nem veszélyes egy alkotónál, hogy túl közel kerül lelkileg a karaktereihez, amelyeket megír? Ön hogyan viszonyul Sztálinhoz?
Lényegében nem változott meg a róla alkotott képem, hiszen szörnyű alak volt. Szimpátiám természetesen nincs felé, noha bizonyos fokú értés sokkal inkább. Nem megértés, értés! Az olvasás szeretetén kívül szerencsére nincs sok közös bennünk. Művelt ember volt, de ezek szerint nem függenek össze ezek a dolgok. A darabban egyébként Szakács Tibor alakítja, aki velem együtt nagy fába vágta a fejszéjét. Hamar megtaláltuk a közös hangot.
Milyen visszajelzések érkeztek eddig?
Az ötvenévesek, valamint a náluk idősebb generációk rendkívül befogadóak voltak eddig. A fiatalabbaktól érkeztek érdekes visszajelzések, mivel a darab túllép a történelmi figura ábrázolásán, és belép a jelenbe. De nem szeretném lelőni a poént. A lényeg, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni!
