A rockzene szomorú nárcizmusa

|

Tankcsapda: Liliput Hollywood

Az idén harmincéves Tankcsapda Liliput Hollywood című albuma annyira arcpirítóan kínosra sikeredett, hogy e sorok szerzője már azt sem tudja megmagyarázni, miért értékelte az előző kettőt úgy, ahogy.

Vannak azok a könnyűzenei pillanatok, amikor egy válságban lévő zenekar a maga számára is váratlanul előáll egy olyan dallal, amelyet – ahogy azt mondani szokás – még a suszterinas is fütyül. A dal a zenekar védjegyévé, legemlékezetesebb pillanatává válik, ez pedig annyira meglepi őket is, hogy a váratlan sikertől fellelkesülve optimistán folytatják tovább, csak néha-néha jelezve a külvilág számára az esetleges belső bizonytalanságokat. Ez a pillanat a Tankcsapdával húsz éve történt meg, amikor az azóta dobos, akkor még csak zenekaron kívüli barát Fejes Tamás közreműködésével megszületett a Mennyország Tourist. Ezzel pedig bele is léptek működésük második szakaszába, amely a legjobban talán azzal illusztrálható, hogy azóta milyen komoly igyekezettel készültek minden fontosabb évfordulójukra, általában ilyenkorra időzítve a látványos előrelépéseket, először a popularitás, később már inkább csak a változásnak nevezett kényszer útján.

Merthogy az ugyancsak ünneplésközeli pillanatban – 2003-ban – született Élni vagy égni újabb szintet jelentett a nagyon is tudatosan rádióbarát Tankcsapda-hangzást illetően: ezen a lemezen szerepelt az akkoriban régi fanok számára még talán legfülbemászóbb egyszerűségű Be vagyok rúgva, a zenekar addigi életművéhez képest meglehetősen műanyag szövegűnek ható Szappanopera, na meg az első számú tábortüzes Tankcsapda-dallá avanzsáló Örökké tart, amely elképesztően behízelgő akusztikus témájával már finoman jelezte, miféle veszély is leselkedik arra a punk-rock zenekarra, amely megpróbál komoly, lírai életbölcsességeket zeneileg is megfogalmazni. Na nem mintha nem hemzsegnének az éppen a demagóg komolyságuk miatt röhejes „őszinte és kőkemény” rockzenekarok ebben az országban, a Tankcsapda azonban a kilencvenes években abszolút hitelesen volt képes annyira laza lenni, hogy az efféle röhejessé válásnak még a veszélye is messziről elkerülje őket. Aztán mégis ehhez az állapothoz kerültek közelebb ebben a bizonyos második korszakukban.

Mindehhez az egy évvel későbbi tizenöt éves jubileum két új dala nem sokat tett hozzá, ellenben a 2006-os Mindenki vár valamittel, amely a zenekar valószínűleg legtudatosabb, legsúlyosabb munkája. Ezen az anyagon Molnár Levente Cseresznye sokszor sötét tónusú riffjei mellé Lukács Laci szövegei mintha patikamérlegen adagolnák felváltva a laza rock’n roll-életmód előnyeit és hátrányait. A torzítókkal való ugrándozás és a totális céltalanság melankóliája vitatkozik itt egymással, létrehozva azt a feszültséget, amelynek letéteményeseként én magam is megismertem – és megszerettem – a Tankcsapdát.

Igen ám, de elérkezett a húszéves jubileum, 2009, ezzel pedig a megdöbbentően súlytalanra kevert Minden jót album, amelyről az első klipes dalként kihozott Köszönet doktornál a zenekar válságának újabb tünetei kezdtek el megmutatkozni: a kínrímek. Na nem mintha ez korábban nem lett volna jelen az életműben, de a viccesen fiatalos, ’97-es Rióba ezek a megoldások még például simán belefértek, ahogyan az Örökké tart ajándék-anyádék rímpárja is még csak épphogy súrolta a komolyanvehetőség határát. A rocktól-drogtól-dobtól-doktor rímnégyes viszont minden addigit alulmúlt, arról nem is beszélve, hogy a Tankcsapda nagyjából itt kezdte el a saját misszióját úgy megcsonkítani, hogy a klasszikus szex-drogok-rock hármasból kivonta az első kettőt, és amolyan törvénytisztelő jókisfiúként leszűkítette érdeklődési körét a harmadikra, nem egyszer tematikailag is a másik kettővel szemben határozva meg magát. („Nem a szesztől, nem is a drogtól, / de a gitártól meg a dobtól”, vagy ugyanitt: „az emberi faj vonzza a bajt, / ahogy a nőstények a hímeket”) Egészen odáig főleg a közönség állította a Tankcsapdáról azt, hogy munkásságuk egyenlő volna a kőkemény rockzenével. Innentől azonban a zenekar kezdte  ezt hangoztatni a klasszikus hármas másik két elemének kárára.

Innentől a rock már nem csak a rock’n rollnak hívott szar volt, hanem egy önmagát mélyen komolyan vevő gyógyító erő, amely egyre inkább kezdett saját magáról és egyre kevésbé az azt körülvevő világról szólni. Ugyanitt nem elhanyagolható adalék, hogy 2012-ben az a Sidlovics Gábor váltotta Molnár Leventét a gitárosi poszton, aki korábban többek között a Zanzibar zenekar tagja volt. Túllendülve azon az apróságon, hogy a Zanzibarnál tényleg csak a Hooligans tevékenysége számít falsabb rockzenének kis hazánkban, ez a váltás alapvetően még hozhatott is volna izgalmas újdonságokat a Tankcsapda működésében, tekintve, hogy Sidi személyében egy sokkal technikásabb, mindenképpen stílusgazdagabb gitárost kaptak. Ezt a 2012-es Rockmafia Debrecen album részben igazolta is, a hangszerelés úgy maradt értékelhetően döngölős, hogy kihallhatók voltak belőle az új gitáros tudásához köthető finomságok. Cserébe a lemezelőzetes Mi a fasz van című számon kívül nem sikerült igazán emlékezetes dalt írni erre az albumra. Hogy ezek után mi is történt pontosan, igazából nehéz megmagyarázni. Nehéz, mert nehéz elhinni azt is, hogy a még egészen addig viszonylag profán módon laza zenekar ezúttal tényleg annyira felhúzta magát néhány újságíró különböző megnyilvánulásain, hogy 2014-ben megírja a Köpök rátok című, egészen abszurd haragú gyűlölethimnuszt.

Ebben a dalban az a korábban említett folyamat ért új szintre, amelynek értelmében a zenekar egyre intenzívebben vallja magáénak a valódi feszültségektől már megszabadított, igazából üzembiztos rock and rollt. A Köpök rátokkal elérte az ezzel való teljes azonosulást, ráadásul ezúttal már azt is végighallgathattuk, ahogyan az ezt kifogásolókat a következőkkel intézik el: „Mennyi szánalmas patkány / Mennyi nyomorult kis féreg… / A sötétben haldokoltok, közben / Én a Fényben élek”. Finoman szólva is nehéz megtalálni a fény nyomait ezekben a sorokban, inkább csak a mélységes, vad önhittség hallatszódik ki belőlük, amire persze nagyon jót lehet őrjöngeni, épp csak erősen ellentmond például azoknak az ugyanitt szereplő soroknak, hogy „Ne akarj velem háborút, inkább őrizd meg a békét”. Az pedig, hogy ezen felül milyen számok is szerepeltek még az ezt tartalmazó, Urai vagyunk a helyzetnek című albumon, igazából teljesen mindegy is. A Köpök rátok hisztérikus nárcizmusa gondoskodik arról, hogy azok is meghallgassák a teljes anyagot, akik csak erre az egy számra kapták fel a fejüket.

Ezen a ponton érkeztünk el a Tankcsapda lemezmarketing-stratégiájához, amely a gitároscsere óta minden egyes alkalommal ugyanaz: felkeltjük a figyelmet egy olyan számmal, amely valóban kínálja magát a megosztásra, mondjuk, mert csúnya szavak vannak benne, amivel még mindig megfelelő számú embert lehet felkavarni a 21. század Magyarországán, és ami e mennyiségnél fogva képes azt a látszatot kelteni, hogy a Tankcsapda egy mocskos szájú, lázadós-hörgős rockbanda. Azonban most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy gyakorlatilag egy teljes albumot végighallgatva lepleződik le ennek az üzenetnek a hazugsága. Árulkodó jel lehetett volna számomra, hogy bár a Sidlovics-érának mindkét korábbi albumáról írtam már más platformokon, viszont a mostani kritika megírásának pillanatában egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy mit is. Így sajnos szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy leginkább csak rutinból mentegettem azt a képet, amit a Mindenki vár valamit lemez óta őrizgettem magamban a zenekarról.

A harmincadik születésnap alkalmából megjelent Liliput Hollywood arról szól, hogy Sidlovics Gábor mennyire virtuózan tudja váltogatni akár egy-egy számon belül is az effekteket az akusztikus és az elektromos gitárhangzás között, kétségbeesetten megfelelni próbálva ezzel valamiféle össznépi Tankcsapda-képnek, miközben Lukács Laci nem tudja eldönteni, hogy a hozzá közelieket imádja, vagy inkább a tőle távol állókra haragudjon a szövegeiben. Előbbi, zenei jellegű problémára az album kezdőszáma, a Világ posztol, utóbbira, a szövegekkel kapcsolatosra a klippel megtámogatott Szevasz, öcsém a legjobb példa. És az a tragédia, hogy lemezanyagon belül tényleg ezek a legjobbak. Ennek alkalmából következzék egy gyors lista arról, hogy mit nem akartam hallani soha a Tankcsapdától: nem akartam hallani Hiperkarma-ritmusoktól és akkordmenetektől zörgő, a refrénben ezen csak egy pirinyót túlmenő rockhibridet (Megölni engem), nem akartam hallani a kifejezetten a Mindenki vár valamit-korszakra hajazó feszültségű dal legelején a robbantás-rockbandás kínrímpárt (A gyűlölet a régi), nem akartam hallani az Örökké tart szintjére akár csak egy kicsit is rálicitáló, lágy giccset öntömjénező-önidéző szöveggel (Ülj le mellém), nem akartam hallani jópofa Prosectura-utalásnak szánt, Superman-szintű kamaszrockot (Pattanások és szemüvegek) és nem akartam hallani súlytalan, Bikini-karakterű szintiket egy alapvetően korrekt dalban (Hívjuk inkább úgy).

Akkor már inkább hümmögve elhallgatok két biztonsági rutinmegoldást (Amit a vér kíván, Nincsenek szavak), illetve szívesen nyúzom a végtelenségig az egyébként kellemetlenül lecsapott végű címadó dalt. Ez egy lassabb beütésű, blues-rockos Alice in Chainsesen melankolikus zenei szerkezet, amiben annyira elkezdenek élni Lukács bipoláris meglátásai a mocskos, vonatos-italozós Magyarország iránti, harminc éve biztosan tartó, hűséges szeretetről, hogy pár pillanatig arra gondolok, hogy ez az egész szövegbeli összeegyeztethetetlenség igazából egy teljesen tudatos és szándékos posztmodern imitáció, nem pedig profán és egymásnak látványosan ellentmondó érzelmek üres lecsapódása. De, ha esetleg tényleg az előbbi lenne, ekkora magányban már ez sem alkalmas másnak, mint hattyúdalnak. Egy olyan Tankcsapda hattyúdalának, amelyik még anélkül tudott öntudatos lenni, hogy kínosan önismétlővé vagy – ami rosszabb – röhejessé vált volna.

Tankcsapda: Liliput Hollywood, 2019, TankMusic

CÍMKÉK: