Interjú Hajduk Károllyal
Hajduk Károly nemrég ismét a filmvásznon tűnt fel, méghozzá Tóth Barnabás Mesterjátszma című alkotásában – amiért a napokban a magyar filmkritikus szakma a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal ismerte el – de ismerhetjük többek között a Martfűi rémből, vagy a szintén nagysikerű Akik maradtak című filmből. Hajduk jelenleg az Örkény István Színház társulatának tagja, hamarosan láthatjuk a Bűn és bűnhődésben; Dosztojevszkij történetében Luzsint alakítja.
Fotók: Horváth Judit
Beszélgetésünk során szó esett a kultúra szerepéről, s ennek fényében a bulvár jelenségéről, mesélt a legendás szentesi évekről és arról, mitől különbözik az emberiség a jegesmedvéktől, és miért érzi úgy, hogy az Örkény társulatánál igazi otthonra lelt. Egy kávézóban találkoztunk, a színház szűk vonzáskörzetében.
Gyakran felismerik az utcán?
Előfordul, hogy megszólítanak.
Zavarja, esetleg örül neki?
Fontosnak tartom a nézői visszajelzést, mégis azt mondanám, a színházon kívül jobban szeretem a privát életemet élni. Nem vágyom rá, hogy lépten-nyomon megismerjenek, hogy az én nevemmel és arcommal legyen tele a város, de azért van bennem egy egészséges szakmai hiúság, hisz mégiscsak színész vagyok. Ha valaki odajön hozzám, és elmondja, hogy melyik előadásban vagy filmben tetszett neki, amit csináltam, természetesen jólesik. Hiszen mégiscsak a nézőkért van ez az egész.
Egyébként kinek a szavában bízik? Van olyan, akinek elhiszi, hogy adott esetben nem sikerült úgy az előadás?
Természetes, hogy az aktuális előadás rendezője elmondja, hogy mi az, ami nem stimmelt, ami nem úgy működött, ahogy kellett volna aznap. Olyan nincsen, hogy ab ovo nem volt jó – úgy ahogy van, többnyire konkrétumok hangoznak el. De azért tavasszal, az évad vége felé, amikor a színészek már fáradtabbak, kimerültebbek, akkor előfordul, hogy energiátlanabb egy előadás, mint általában, a rendező ilyenkor ezt is jelzi. Alapvetően bízom a rendezők véleményében, akikkel dolgozom.
Milyen az, amikor Hajduk Károly elégedett magával?
Az évek alatt meg kellett tanulnom, hogy egy kissé elnézőbb legyek saját magammal, ugyanakkor mindig felállítok egyfajta belső lécet, és boldog vagyok, ha sikerül átugrani. Ilyen téren megvan magammal a párbeszéd, de egyébként ritkán tud az ember hibátlanul dolgozni. Nem gyakori, amikor azt érzem este, hogy: na, most valamit nagyon elkaptam. Olyan is előfordul, hogy elégedett vagyok, de a rendező ugyanarra az előadásra azt mondja, hogy volt már jobb. Nehéz ügy ez. Filmnél talán annyival egyszerűbb, hogy azon már forgatás után nem tudsz változtatni, így ha az jól működik a vágás után, tudok rá büszke lenni.
Amikor az Ön megítélése szerint nem volt a legjobb formában egy előadás során, tudja min múlott? Szavakba lehet ezt önteni?
Talán a kollégáim nevében is mondhatom, hogy minden előadásnak úgy megyünk neki, hogy a lehető legjobb legyen, próbáljuk meg az adott estéből kihozni a legtöbbet. Létezik az a mondás, miszerint a fáradt színész a jó színész. És bár ebben van igazság, azért előfordul, hogy nem képes az ember annyi idegrendszeri és lelki energiát mozgósítani, amit az adott előadás éppen megkíván. Illetve azok a darabok, amelyeket független társulattal játszunk, sajnos nincsenek túljátszva. Vagyis lévén, hogy ritkán játsszuk, nem könnyű visszahozni azokat az állapotokat, idegrendszeri mozzanatokat, amelyek szükségesek lennének.
Viszont rengeteget játszik: van elmélyült ideje reflektálni egy-egy alakításra? Egyáltalán: kell?
Tudatosan nem szoktam, de ahogy az élet megy, jönnek az újabb és újabb feladatok, a tudatalattiban azért ott marad annak az élménye, hogy valami nem sikerült jól. Sokkal tovább dolgozik bennem az ilyen, mint a jobban sikerült munkák. Nyilván az egyes előadások után gyakran átpörgetem vagy együtt átbeszéljük, mi volt és mi nem volt aznap este, mitől mehetett jobban, rosszabbul. Egyébként a nyár az az időszak, amikor igyekszem kevesebbet foglalkozni színházzal, ilyenkor minden leülepedik bennem, és kész leszek feldolgozni az évadban történteket. Tanulom, hogy ne vállaljam túl magam, még nem megy, de próbálom egyre jobban meghúzni a saját magam határait.
Milyen volt, amikor nem húzta meg a határait?
Például olyan, hogy napközben próba, délután rohangálás, szövegösszemondás, este előadás, éjjel háromig megint csak próba, mondjuk a Színműn, hajnalban egy sör a körúton, hogy megtanuljam másnapra a szöveget. Ha akkor hazamegyek, rögtön elalszom és lőttek a szövegtanulásnak. Ezt soha többet! Ebből jöttek olykor az elalvások, és azt is be kell látni, hogy nem huszonöt vagyok, hanem negyvenöt. Több szerep volt már, amire sajnos nemet kellett mondanom, de egyszerűen nem lehetett egyeztetni.
Charles Bukowski kapcsán egyszer azt a meglátást fejtette ki, miszerint egy gyerek sokáig nem tudja mi szeretne lenni, azt sokkal inkább, hogy mi nem. Önnél ez hogy alakult? Drámatagozatos középiskolába, a Horváth Mihály Gimnáziumba járt Szentesre. Eszerint tudatos volt?
Kezdem az általános iskolánál: annyit tudtam, hogy nagyon érdekel ez a világ. Az irodalom, a költészet, sőt, akkor még magam is írtam verseket. Az apai nagyszüleimen és a szűk családon keresztül egy rendkívül átfogónak mondható kulturális világot kaptam. De valójában nem tudtam, merre menjek, éppen ezért három helyre is jelentkeztem: egészségügyi iskolába, megcélozva ezzel az orvosi pályát, katonai iskolába, valamint a drámatagozatra. Az egyetlen közös ebben a háromban az, hogy mindegyiket hivatásnak választja az ember. Utólag látom, a katonaság butaság lett volna, de akkor nagyon hatott rám, nyilván a nagypapám miatt, aki hivatásos katona volt. A Horváth Mihály Gimnáziumban már a felvételi kinyitott előttem egy új világot, nem volt kérdés, hogy azt választom. Elmondták, hogy nem színészeket képeznek, hanem az oktatás szerves része a dráma. Eltelt egy év és még erősebben láttam, merrefelé szeretnék indulni: valamilyen módon a színház felé, de még nem tudtam, hogy a színészet lesz az.
Mi szippantotta be ennyire?
Elképesztően jó szellemi közeg volt, és a tanárok rendkívül diákközpontú szemlélettel bírtak. Hétvégenként az osztály egy része a kollégiumban maradt, és előfordult, hogy a tanárainkkal együtt ültünk a vendéglátóhelyek teraszain, és beszélgettünk velük, gyakorlatilag bármiről. Nemrég, amikor a Semmelweis filmet forgattuk, visszaidéztük Simon Kornéllal a gimnáziumi éveket, ő kettővel felettem járt. Arra jutottunk, hogy a szentesi évek olyanok voltak, mintha egyetemre jártunk volna, elképesztően pezsgő szellemi élettel.
Milyen volt vidékről Pestre jönni?
Mivel Szentesen is kollégista voltam, így nem volt olyan megrázó a váltás. Az sokkal inkább, hogy tizennyolcéves koromtól kezdve önfenntartó vagyok. Nem vettek fel rögtön a Színművészetire, így három évig a Bárka Színházban voltam stúdiós, remekül éreztem magam, csodás színészeket láthattam testközelből. Oly annyira jó időszaknak éltem meg, hogy egy évben nem is próbálkoztam a Színműs felvételivel, mert nem láttam szükségét. Ezt azért – utólag – hülyeségnek tartom.
Később, amikor már megkezdte tanulmányait, kik lettek a mesterei?
Szerencsére sokat ki tudok emelni. Az első évemben Székely Gábor lett a rektor, és bár sajnos soha nem dolgoztam vele, így is nagyon sokat tanultam tőle, rendezőtanítványain keresztül. Csak úgy, mint Benedek Miklóstól, akinek a színház szemlélete rendkívül meghatározó. Egy nagyon jó vizsgát csinált nekünk harmadévben, és most, hogy elment, rengeteget gondolok rá. Olyat tudott, amit kevesen. Egy speciális műfajt, amit mástól nem lehetett volna megtanulni. Mondom ezt úgy, hogy ennek a fajta színházi stílusnak a pályán egyre inkább nincs divatja. De majdnem mindegy, hogy az ember foglalkozik-e Heltaival vagy Szép Ernővel, vagy orfeum jellegű dolgokkal, akár kabaréval, mert ezek szakmailag kikerülhetetlenek, az ebből adódó tudást pedig más területeken is lehet kamatoztatni. És hosszú még a sor: Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor, Méhes László, később Ascher Tamás a Katonában és persze a volt osztályfőnököm, Hegedűs D. Géza. Nála elég későn vettem észre, hogy az általa alkalmazott pedagógiai módszer valójában erősen szolgált bennünket, fiatal színészeket. Később sokat dolgozhattam vele a Vígszínházban, és a mai napig jó kapcsolatban vagyunk.
Miért hagyta ott a Vígszínházat 2019-ben?
Mert nem azt a fajta színházcsinálást tapasztaltam, ami engem akkor – és egyébként a mai napig – érdekelt. Hiszek abban, hogy a színház jelen idejű műfaj, s olyan témákkal kell foglalkozzon, ami a társadalom minél nagyobb szeletét foglalkoztatja. Ez lehet magánjellegű probléma, mint a gyerekvállalás, de lehetnek társadalmi kérdések, és még sok minden más. Fontos, hogy a színész számára ne csupán egy szerep legyen a sok közül az aktuális, hanem valami, ami valóban foglalkoztatja, érdekli. Legyen a közös ügyünk, ami közös gondolkodást szül a közönséggel, egymással. Én akkor úgy éreztem, hogy ezt máshol keresném tovább. Mai napig örömmel megyek be a Vígbe, nagyon sok embert nagyon megszerettem ott, hatalmas múltú, fontos színház, de egyszerűen másfelé vitt az utam.
Az Örkény Színházban megtalálta azt a látásmódot, amit keres a színházban?
Most valami idealisztikus dolgot fogok mondani, mert hiszen még csak a második próbafolyamatomat kezdtem meg itt, de hamar kiderült számomra, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk. Egy remek színházi közegben vagyok, ahol izgalmas dolgok történnek.
Rengeteg filmben játszott eddigi pályáján, s rendkívül nagysikerű alkotásokban. Meg tudta élni valamennyi sikerét?
Érdekes kérdés. Az emberek alapvetően nem igazán néznek magyar filmeket, a moziba járási hajlandóság sem túl nagy. Tudom, a streaming szolgáltatók korát éljük, nincs is ezzel baj, magam is fogyasztó vagyok. És most vissza is utalok a legelső kérdésére, ami arról szólt, megismernek-e az utcán: azt hiszem, például Békéscsabán is csak azért ismerik esetleg jobban azokat a filmeket, amelyekben játszottam, mivel csabai vagyok.
Nagyon erős és hangos a bulvár. Emiatt felemásan élem meg a sikert. Nem panaszkodni szeretnék, nincs rá okom, igyekszem tényszerűen fogalmazni: örülök, hogy szakmailag sokat elértek ezek a filmek, annak is, hogy akik látták őket, azoknak többnyire tetszettek, de jelenleg a celebvetélkedős műsorok nagyobbat szólnak hazánkban bárminél, és bevallom, örülnék neki, ha sokkal többen néznének magyar filmeket, többet járnának az emberek színházba, és egyáltalán fontosabb lenne a kultúra.
Valóban fontosabb, nem csak papíron, címszavakban. Ha tényleg szerves része lenne a mindennapjainknak. A színház, a film, az irodalom… számomra nem a magamutogatásról szól, hanem mondhatnám azt is, hogy egyfajta közszolgálat, pont úgy, mint a pedagógus és az orvos vagy a szemétszállító. A bulvár világában viszont nem lehet elég alacsonyra tenni a lécet, most ezt látom. Nagyon elbillentek az arányok. És ha már közszolgálat: van öt csatorna, ami mindenkihez eljut és az adónk az előfizetésünk rá. Abból az egyik hír, a másik sport, de még marad három. És szerintem ebben nekik is van felelőségük, nem csak a kereskedelmi csatornáknak.
És félreértés ne essék, ez nem politikai megjegyzés, teljesen racionális. Nagyon büszke vagyok a sportolóinkra, a vívókra, a vízilabdázókra, úszókra… de elképesztő tehetségei és megkerülhetetlen alkotói és teljesítményei vannak a magyar színháznak, filmnek, irodalomnak, akikről szerintem a társadalom nagy része talán nem is hallott, pedig pokoli büszkék lehetünk rájuk.
Mesterjátszma
Van olyan kitüntetett kor, amelyben az embereknek nagyobb igényük és érdeklődésük volt a magyar kultúra felé?
Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Mivel 1979-ben születtem, tehát az előző rendszer legvégét kaptam el: úgy nőttem fel, hogy kezdett kinyílni a világ és az információ egyre hozzáférhetőbb lett. Már elmehettek a szüleim Bécsbe videómagnót venni, jött a rendszerváltás, gyerekkoromból, kiskamaszkoromból az optimizmus maradt meg, annak éltem meg a környezetemet, a kamaszkorom pedig a kultúra és a világ végtelen számú lehetőségeinek jegyében telt.
Ünnepekkor a televízióban ugyanúgy ment a Reszkessetek betörők, mellette egy Bergman Fanny és Alexander, a Jézus Krisztus Szupersztár, aztán egy Fábry Zoltán film, szilveszterkor Hofi… Persze ezeket most össze tudom magamnak válogatni, de akkor ez volt a tévés paletta. Elég sok megközelítésből kaptuk meg a minket körülvevő világot, imádtam tévét nézni, és aztán kamaszkoromtól színházba járni. És emellett a sok inger mellett ugyanúgy helyet kapott a népzene vagy a magyar költészet… A legtöbb népdalt, amit ismerek például Szentesen tanultam, de ott ismertem meg például Cseh Tamást is, és ezek remekül megfértek a Green Day vagy a Nirvana mellett. Szóval nekem a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek a személyes válaszom, kultúrtörténetileg ez nyilván nehéz, egy húsz évvel idősebb valószínűleg mást mondana. Egyértelmű, hogy vannak, akik egzisztenciális problémák miatt nem jutnak el például színházakba, mert mondjuk az is kérdés, hogyan lesz cipő a gyereken. Másrészt egy színházjegy árából megvan egy havi előfizetés több streaming szolgáltatóhoz. És azt is elfogadom, ha valakit teljesen hidegen hagy ez a műfaj, azért nem jön. És éppen ezért hiszem, hogy semmit sem kell letolni az emberek torkán, de – egy ócska hasonlattal élve – nyitva kell hagyni a virágboltot, hogy mindenki kedvére válogathasson a megszámlálhatatlan szebbnél szebb virágból, és akkor helye van a bulvárnak is, csak látsz mellette még sok mást, amit eddig nem is ismertél, de lehet, hogy jobban tetszene. Ezzel együtt is felteszem a kérdést: mire megy egy társadalom kultúra nélkül? És akkor idesorolhatjuk az oktatást, a tanárok helyzetét is. Így mitől különbözik az emberiség a jegesmedvéktől?
Január 27-én töltötte be a negyvenötödik életévét. Foglalkozik az idővel?
Nem különösebben. A harminc – emlékszem – megérintett, ma viszont inkább a fiam miatt látom más szemüvegen keresztül, hogy mennyire telik az idő. Aztán majd biztosan eljön az is, amikor öregnek érzem magam. Fogalmam sincs, milyen lesz. Bár, ahogy az imént a kilencvenes évekről szövegeltem, meg Szentesről, már lehet, hogy gyanús… Most sok minden leköti a figyelmemet. A születésnapomon is egész nap dolgoztam…
