Sikeres (cs)úsztatások a víz alatt
Sokszor idéztük az ember és természet összefonódását. Tánczos György megtalálta ennek az összetartozásnak a módját, méghozzá a női princípium kapcsán. Alakjai a saját nőiességüket élik ki, az „anyatermészet” forr itt össze az őt éltető ősi elemmel. Ez a pezsdülés az ártatlanság korát idézi, az elszalasztott Éden gyönyörét.
Fényjáték
A művészpályákon vannak nehezen kibontakozó egyéniségek. Ki ezért, ki azért marad a saját lehetőségei alatt. És egyszer csak rátalál arra a nyomra, amit – talán – eddig is követnie kellett volna, és megszületik a várva-várt siker. Valamiképp ez az érzésem Tánczos Györggyel kapcsolatban, aki a pécsi egyetemet végezte és Zalaegerszegen talált egzisztenciális „megállót”. Az egyetemen Pinczehelyi Sándor volt a tanára, aki lelkiismeretesen követte tehetséges tanítványa útját, és ha szükség volt rá, kiállításának megnyitására is vállalkozott. Nos, Tánczos György a kezdetekben fotórealista képekkel próbálkozott. A figuratív stílusnak kötelezte el magát, kellő elmélyültséggel, felkészültséggel; s ehhez még társult, hogy igyekezett személyes ízt, csínt vinni a megjelenítésbe: többnyire a családi életből, a múltból, a maga gyermeki-ifjúkori életéből merítette témáit.
Ha a fotórealizmus vagy a hiperrealizmus kortárs példáit tekintjük – Bernáthy Sándor, Nyári István, Méhes László vagy Fehér László műveit, Szurcsik József „átírásait” –, akkor meglehetősen gazdag és élénkítő hagyománnyal találkozhatunk. S maga Pinczehelyi is állandó ihletőnek tekinti environment-jeinek fotó/festmény adaptációit. Számomra Hegyi Lóránd megállapítása ma is érvényes, mely az Új szenzibilitásban olvasható: „Intellektuálisan fogja fel a látványt; médiumcentrikusan nyúl a fotószerű látványhoz, melyet személytelenül felnagyít, megismétel, elsődleges igazságtartalmát kutatva a mechanikus leképezés folyamatában. Végső fokon a néző és a valóság viszonyát provokálja a valóság látszatmegkettőzésével, illetve a manipulált fotószerűség nyújtotta „valóságos kép” mesterségességének leleplezésével. Az emberi szemnél élesebb és pontosabb kameralencsén keresztül látott és ábrázolt valóságdarab ily módon illúzíórombolás és dokumentálás, mely a dokumentálás relatív érzékenységét mutatja meg.” Lázadás volt-e ez az avantgárd áramlatok ellen? Lehetséges, de szerintem a visszatérés a figuratív ábrázoláshoz a festők „valóságszomját” volt hivatva kielégíteni.
Fodrozódás
Miért szép egy női fenék vagy tompor? Ennek az artisztikumára már az antik művészet megtanította Európát, a csodásan tagolt emberi test harmóniájára, magas rendű esztétikumára. S bár a magam részéről sokra becsülöm az absztrakt kifejezésmódot, mindig elismeréssel adózom egy igézően formált (ábrázolt) akt megjelenítésének. A műtermekbe lépve, ha jól megoldott rajzokkal vagy kiérlelt festményekkel találkozom, nem szoktam titkolni elismerésemet.
Talán ezért figyeltem fel Tánczos György kiállításaira, melyen pompás testű, amazon alkatú nők szelik a vizet, fény és árnyék-tükröződésekkel, a víztömeg kis gyöngyszemeivel felékszerezve. Más helyütt a ruhátlan, barna bőrű jelenségek kitárulva, erotikusan ringatóztak a folyadék áttetsző, ezernyi reflexet keltő, lirizáló közegében. Oda kellett figyelni rájuk! A művész rátalált arra az útra, ami tehetségét felszabadította, érvényesülni engedte. Erre már korábbi, zalaegerszegi kiállításain felfigyeltünk. Tanulmányok sora, vázlatok „közelítették meg” a témát, míg kialakult az a néhány, nagy méretű festmény, amely kápráztató színeivel és elbűvölő formaleleményeivel megragadja a nézőt. Tíz évvel ezelőtt Pinczehelyi Sándor a következőket mondta róla: „Kiindulópontja mindig valami régi fotográfia, ezeket használja fel, kapcsolja össze, értelmezi. És a fotókból festmény lesz, széles ecsetvonásokkal felvitt, fakturális felület. Ezek a dörzsölt, kapart felszínek megpróbálnak visszahozni valamit az adott kor hangulatából”. Talán akkor még hiányzott valami: amit megdolgozottságnak nevezhetünk. S ami már újabb kollekciójáról teljes mértékben elmondható. A (Cs)úsztatások – amely Zalaegerszeg után – Veszprémbe is eljutott, méltán keltve jó hírét egy magára talált festőnek. De az elismerés itt nem állt meg. Legutóbb a neves műgyűjtő házaspár, Völgyi Miklós és Skonda Mária Ko-képek II. kötetében figyeltem fel Tánczos képeire.
Vízcsend 2018. olaj, vászon
A tanulmányíró, Bárdosi József jó érzékkel válogatta be az illusztrációk közé a fiatalok közül a zalaegerszegi festő képeit a rangos gyűjteményből. Találkozunk vibráló festékfoltokból összeálló zsánerképekkel, mint a Disznóölés, a Pince előtt, de I. világháborús frontképekkel is, mely a Távirász szakasz címmel idézi fel a kegyetlen világot. De az igazi áttörést a „(Cs)úsztatások” képi világa jelentette. A szellemes cím – utalva az érzéki jelenségre és jelentéskörének tágabb holdudvarára – átfogja a hármas kört: a víz, a fény (és árnyék) valamint az emberi test látványait. Tánczos György megtalálta annak a módját, hogy aktjait a „víz” leplébe, az áramok forgatagába csomagolja. Miért is hatnak ezek a formák? Mert ismerősek, emlékeztetnek tanulmányainkra, a görög és római márvány hölgyek és urak oly természetes megmutatkozására, vagy reneszánsz előképekre. A művész rá is játszik erre: figurái meztelensége nem taszító, inkább izgalmas, az áttetsző közeg ölelésébe pólyált festőiség. A figurák időtlensége ebből is adódik. Sokszor idéztük az ember és természet összefonódását. Tánczos György megtalálta ennek az összetartozásnak a módját, méghozzá a női princípium kapcsán. Alakjai a saját nőiességüket élik ki, az „anyatermészet” forr itt össze az őt éltető ősi elemmel. Ez a pezsdülés az ártatlanság korát idézi, az elszalasztott Éden gyönyörét. A csillámlások, eltompulások káprázatos változatossággal mutatkoznak meg, ahogy a teljes szépségében feltáruló női test teljesen átadja magát az érzéki kényeztetésnek. Ezt fokozza a festmények kompozíciója: a kettős vagy hármas összefonódás, a testrészek érzéki kavalkádja, amint feloldódik az önfeledt lebegésben. Ebben a tartományban már nem az egyén az érdekes, ezért olykor az arc is eltűnik vagy jelentéktelenné válik: a panteisztikus lényeg, jelenlét válik uralkodóvá az ismerős dimenzióban.
Vízélmény, Római Part 2018. olaj, vászon
Az otthonlét, a merülés, a megfelelő mozdulatok, ahogy alkalmazkodnak a lágy, körülfogó mindenséghez. A mellek, a has, az ágyék válik főszereplővé, s még a szeméremnyílás sincs eltakarva. A barnás tónusok, a kékek reflexei, a csillámló áthatások, apró jelek sokasága adja ki – végre kimondhatom: az élményt. Egy különleges, víz alatti utazásra vitt el a festő, egy új nézőpontból csodálkozhattuk rá világukra. Tánczos mindent elkövet, hogy optikailag is bevonjon ebbe az utazásba: a fehér foltok varázsával, amelyek finom struktúrákat alkotnak, megelevenítve a szinte paradicsomi panorámát. Egy képét rétegesen festi meg, s a párhuzamos csíkok bámulatosan visszaadják a közeg fénytörését. A mozgás és állandóság, az ingatagság és stabilitás játszanak egymásba. A képsík ez által csupa nyugtalanság, a fények és árnyak bravúros ötvözete. S az időtlenségbe burkolt alakok, mint valami kísérteties lények, lejtik fura táncukat ebben a nyárias, könnyed laboratóriumban. A festő teljesen belefeledkezik a saját megoldásába. Élvezi ezt a víz alatti színjátékot. Modelljei már kísérleti alanyok, akik túlélik a bűvészmutatványt. A képek címei is erre utalnak: Vízihatás, Torzulás, Vízi asszociáció.
Tánczos Györgynek sikerült átadnia a közvetítésre felkínált valóságot. Az olyan képek, mint a Dité – arról adnak hírt, hogy a mélységből is ki lehet hozni a „magasságot”. Festői nyelve árnyaltabb lett, kifejezőbb, erőteljesebb. Talán a tanár úr (Pinczehelyi Sándor) is kedvét lelte tanítványa „búvárkodásában”.
