Interjú Gergye Krisztián táncos-koreográfussal
Tizennyolc éves korában határozta el, hogy táncos lesz, 1996-ban iratkozott Bagus Kentus Norontako indonéz tánckurzusára, tagja lett Norontako Jávai Tánccsoportjának, majd Jávára utazott, hogy ott ősi indonéz táncművészetet tanuljon. Hazatérve megalapította független társulatát a Gergye Krisztián Társulatot. Önálló előadásai mellett performanszokat, tér-specifikus előadásokat készít kiállítás-megnyitókra, színházak produkcióihoz, fesztiválokra, s jelentős szereplője a hazai kortárs tánc életnek.
Gergye Krisztián
A tehetséges ember az sohasem egy műfajú…
Előbb akartam festő lenni mint táncos. Perenyei Edit néni volt a rajztanárom és ő tehetségesnek tartott. Az ő biztatására indultam különböző rajzversenyeken és erős volt bennem a vágy, ha művész leszek, akkor festő leszek. De elsodort az élet jó messzire, egészen az egészségügyi pályáig. De egyszer csak azt vettem észre, hogy táncolok, és a tánc mellett folyamatosan festettem, még Indonéziában is, amikor kimentem indonéz táncot tanulni. Ott is volt kiállításom, és ott is festettem folyamatosan párhuzamosan a tánc-tanulmányokkal. Amikor hazajöttem, akkor jó pár évre abbahagytam a festést, mert a táncra fókuszáltam. Talán – Lautrec táncolni fog (Gergye Krisztián Társulat), 2016 – a festő ihletésére fogtam újból ecsetet, és próbáltam lerajzolnia díszlet- és tér terveimet, az előadáshoz kapcsolódó gondolataimat. Ebben az évben készítettem egy 1956-os emlékmű-előadást, és ahhoz 56-os történelmi fotókat festettem miniatúrákban akvarellre. Ott fedeztem fel a magam számára az akvarellt, azt, hogy ez a technika közel áll hozzám.
Ez az egyik legnehezebb technika, mert sokféle tudást, tapasztalatot igényel a papír és a víz kapcsolatáról.
Bizonyos szempontból olyan, mint a tánc. Ott is, ha az ember nagyon erőszakosan kötni akarja a formát, és nem enged a dolog folyásának – éljünk most a víz asszociációval – akkor nagyon sok lehetőségről, a mozdulat-szabadságról lemarad. Ezeknek az úgymond véletlen nem véletleneknek a csodája benne van az akvarellben. Közben pedig azt gondolom, hogy ezek a képek túlmennek az akvarellfestés-technikán. Én ezt sem szabályosan használom. Amikor dolgozom egy anyagon, az adott kép mindig meghatározza, hogy mifelé megy az ember, mennyit szed vissza a festékfolyásból, egy adott foltból: megtörli azt, vagy hagyja-e létezni. Ez valójában alkotói folyamat, de nagyon jó improvizációs játék is.
Gergye Krisztián kiállítása, részlet
Labdák a tetőn, és valójában, a képeken labdákat látunk a tetőn, de a képek háttér nélküliek, többségében tetőrészletek ég nélkül..
A papírnál az az érdekes, hogy amikor üres, akkor az tényleg az egy üres tér. Tud annyira semleges lenni – hogy csak a fontosat emeli ki. Engem ebből a szempontól az érdekelt, hogy hogyan tudok a térből kiszakítani, vagy kiválasztani valamit, ami fontos lehet. Ezt a fontosat teszem mindentől, ha nem is lecsupaszítva, de mindenféleképpen önálló objektummá. Itt most a labdák tere a fontos, nem a tetőké. A tetőknek már ne is legyen tere, csak a labdáknak. Csak a labdák legyenek egy bizonyos közegben , mert azt gondolom, ha most fákat eget vagy egy teljes történetet kerekítenék. akkor már valami tágabb perpektivába nyúlnánk, , ami viszont ezekben a képekben nem érdekelt. Ha nem így festettem volna, akkor azt hiszem elvesztettem volna a személyességét ezeknek a labdáknak, és engem főleg az érdekelt, hogy ezek a labdák milyen személyiségek valójában.
Gergye Krisztián. Labdák a tetőn – akvarellek. Kiállítás a Jurányi Galériában. Megnyitotta Árvai György Jászai Mari díjas díszlet- és jelmeztervező képzőművész január 12-én.
Megtekinthető február 29-ig a Jurányi Galériában (1027, Jurányi u. 1.)
