Kiállítás a Fugában
Jó szobrokat látni. Schaár Erzsébet jó szobrokat alkotott, s Nagy Bálint összegyűjtötte őket a Fugában.
A szerző felvételei
Nem először rendezett kiállítást a művész munkáiból. Galériájában, az N & N-ben (ez volt az első kortárs építészeti kiállítóhely Budapesten) 2003-ban egy lényegesen kisebb válogatást láthattunk. Most itt látható a Fuga termeiben jóformán az életmű egésze (az Utca – méretei miatt – természetesen nem), a fő művek mindenképpen. Varázslatos látvány. Pedig a szobrok témaválasztásában nincsen semmi rendkívüli. Nincs itt pátosz, sem világrengető indulat. A hitelesség, az őszinteség a magával ragadó, ahogy ezek a szobrok megszólítanak.
A szobor az, amely a maga mozdulatlanságában képes mind az előtte lezajló történést, mind az utána következő eseményt érzékeltetni. Amit látunk, csupa banalitás. Székek egymagukban, meg egymásnak döntögetve. A csámpás lábú szék, a bicsaklós háttámlával emberi sorsokat idéz. A sok-sok összeborogatott ülőalkalmatosság népcsoportok életéről mesél, amelyek együtt voltak békében, talán még borozgattak is, de összeveszejtették őket. Az indulat tört-zúzott, lehetetlenített. Itt a hiány jelenik meg, az ember-nélküliség, az üresség. Itt ültek, beszélgettek, örültek egymásnak, vagy csak elméláztak, az emberhiány maradt csupán; az elhagyott székek összehajigálva. Aztán ajtó- meg ablakkeretek, amikben egyszerre ott a kint és a bent és nem lehet megállapítani, hogy megérkeztünk vagy indulunk, vagy ajtónállóként nem engedünk be senkit, mert védelmezzük az összes bent levőt. S az a sok szomorú nőalak. Tartásuk van az életvállalásban. Minden merev és szabályozott körülöttük, fáznak a betonsorsban, a tekintetük csak a szeretetet hívja. A Fuga-kiállítás külön erénye, hogy Féner Tamás és Balla Demeter Schaár Erzsébetről készített fotóit is láthatjuk. A portrék adalékok a szobortekintetekhez.
Schaár Erzsébettel a hajdani művészetpolitika nem tudott mit kezdeni, s a mostani sem tudna. A XX. század első évtizedében született, tanulhatott, s mestere Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. Tehetségét korán felismerték. Kiállításokon tizennyolc éves korától szerepel. 1932-ben elnyerte a fiatal művészek Szinyei-díját. Pályája elején képmásaival hívta fel magára a figyelmet. A fugabeli kiállításon láthatjuk gyönyörű Anya-szobrát, de kifejező Bartók- és Kodály portréját is. 1935-ben házasságot kötött Vilt Tibor szobrászművésszel, s az életút tovább már így folytatódott. A háború alatt, s az azt követő években (Vilt Tibor részt vett az Európai Iskola kiállításain), a hatvanas éves közepéig nagyon nehéz időket éltek. A szobrász – ha nem jut anyaghoz, eszközhöz – nem alkothat. Akkoriban is a megbízás adott kenyeret. Dolgozott ólommal, fával, bronzzal, műkővel, üveggel, műanyaggal. Schaár a negyvenes években alkotott fa-reliefeket, s Giacometti is hatással volt alkotói világára, de lehetőségei szűkösek voltak. Amikor felfedezi alkotásaihoz a hungarocellt, akkor magára talál. Olyan kifejező eszköz birtokába jut, amellyel kifejezheti azt a világot, amiben él – amiben éltünk, élünk. Sorsokat formál, életeket, érzéseket jelenít meg. Az arcok, a székek, az ajtókeretek rólunk mesélnek, történetük a mi történetünk.
Bár számos köztéri munkája áll köztéren Budapesten, Kecskeméten, Miskolcon, Pécsett, Tihanyban és másutt, a nagy áttörés 1974-ben történt, amikor Székesfehérvárott bemutatta az Utcát, amelynek több változata is készült. (Pécsett a Janáky István tervei szerint készült védőépületben áll a Káptalan utcában.) Egy változatát Luzernben is láthatták. Az Utca képletesen és valóságosan is összefoglalása művészi pályájának: terein, falai között, ablakai mögött helyet kaptak és egymásra találtak az utolsó években készült figurák éppúgy, mint a megelőző évtizedek tudósokról, politikusokról, művészekről mintázott portréi.
1975-ben bekövetkezett halála után hagyatékának jelentős részét Székesfehérvárnak vásárolta meg a Művelődési Minisztérium a hetvenes évek utolsó harmadában.
A Fuga kiállítási darabjai először a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Deák Gyűjteményében voltak láthatók, ezt az anyagot hozták föl a Petőfi Sándor utcai kiállítóterekbe. A tárlat Zimányi László gyűjteményének értékes darabjaival is kiegészült.
Jó látni ezeket a műveket. Schaár Erzsébet hitelességével és őszinteségével hat. Még portréi sem érzelmesek. Képes megragadni Psotában a Psotát és Tolnay Kláriban Tolnay Klárit. Amikor pedig sorsokat mesél, akkor is egészen kivételes.
