Személyes sorok egy keramikus-szobrászról
Németh János szobrászatának tüneményesen ironikus atmoszférája természetesen következik figurái, állatai anatómiai „elmintázásának” arányaiból.
Németh János állandó kiállítása – Zalaegerszeg
A zalaegerszegi Németh János iparművészeti főiskolai tanulmányait Budapesten folytatta, de diplomaszerzését követően, vissza is tért szülővárosába. Pályáján dolgozott sok városnak, de alapvetően az urbánus, urbanizált kultúrával szemben – vagy inkább így: azt kiegészítve – hozta létre életművét. Témáit sosem a városból vette, hősei a magyar vidék, a biblia, a mitológia hősei, állatai a pannon táj, a Kárpát-medence, a mitológia állatai. Amikor autonóm szobrászi munkáiról van szó, azok mindig a folklór világából merítkeznek, s ez még természetszerűbben van így, amikor az úgynevezett alkalmazott művészethez sorolható tárgyakat készít, korsókat, edényeket. De persze attól, hogy Németh János Zalaegerszeg, a Göcsej művésze, s csak ezen keresztül az országé, attól még a főváros szellemi élete is mindig törekedett művészete bemutatására, sőt azt is mondhatnánk, hogy ez az érdeklődés kölcsönös volt. Németh János is érdeklődött mindig a főváros művészete iránt, s a fővárost is foglalkoztatta, hogy milyen szakmai-művészi munka is folyik zalaegerszegi nűhelyében… Már személyesen emlékszem 1976-os nagy műcsarnoki kiállítására, amikor ő még csak (!) 42 éves volt, viszont bemutatkozását néhai szeretett mestere, a kortárs magyar képzőművészet fárosza, az akkor 70 éves Borsos Miklós nyitotta meg, ráadásul igen meleg szavakkal. Első – meghatározó – mondata így hangzott: „Valami buboskemence-meleg fogad, és a tiszta művészet varázsa marasztal itt.”
Várakozás
A fővárosi bemutatkozásokat követően Németh Jánosnak jelentős önálló kiállítására 1988-ban került sor. Nem csak arra emlékszem vissza jó érzéssel, hogy milyen kiéhezve fogadta újabb kiállítását a fővárosi közönség, hogy milyen sokan voltuk a megnyitón, s milyen átéltséggel és erudícióval fogalmazott a művész atyai jó barátja Keresztury Dezső, hanem arra a szerény szerepre is, melyet, mint a Vigadó Galéria akkori működtetője, a Művészeti Alap egyik vezetőjeként magam is „játszhattam” a kiállítás rendezésében. Aztán újra évek teltek el, amíg egy évvel Németh János hatvanadik születésnapja betöltése után létrejött egy újabb budapesti kiállítás, a (néhai) Csontváry Teremben, melyet Juhász Ferenc költő nyitott meg emlékezetes emelkedettséggel.
Korsó apostolokkal
Most azért említem mindezt, mert nekem a Németh Jánosról írt szövegek egyik legbecsesebbike Juhász Ferencé, aki így írt: „Amihez nyúl, amit megformáz, amit kimond Németh János klasszikus-emberségű és klasszikus-ősiségű műveiben: abban öröm van. Abban ott áhítozik, vaskosodik, tátog, mosolyog, virágzik kövéren, agyag-súlyosan az öröm, a lét öröme, a testiség öröme, a testi, az anyagi valóság kozmikus lángoktól átégett öröme! A mindenség öröme virágzik vastag agyag-fonatokkal, súlyos agyag-rügyekkel, agyag-ágakkal, agyag-szirmokkal e lét-kövér látomásban. Németh János tömény és tömör agyagtábla-képeiben, agyag-erdőiben, agyag-edényeiben, agyag-eszközeiben, ősi szép agyag-mondataiban! Örömszavaink anyaga a föld, a sár, az agyag-ásvány! Mint a perzsák, asszírok, babilóniaiak élethimnuszai, teremtéshimnuszai, kezdethimnuszai, munkahimnuszai, halálhimnuszai, agyagból-kiégetten e tevékeny örömöt virágzó művész öröm-áhítatai is égetett agyagban beszélnek a szép emberi múltról, a szép emberi jelenről, s a még szebb emberi megmaradásról.”
Puttonyos korsó
Aztán ismét évek teltek el, amíg 2002 nyarának végén ismét kiállítást rendezhettünk Németh János műveiből a Vigadó Galériában, ráadásul akkor, amikor éppen megjelent – a számomra azóta is alapművet és forrást jelentő – Gyökerek című kötete. E kiállításban már közvetlen személyes munkám öröme is „benne volt”, hiszen akkoriban vezetője lehettem e kiállítóhelynek, izgalmas feladat volt részese lenni a rendezésnek. S jó volt hallani Benedek Katalin és Kostyál László elemzéseit, nem is beszélve a kiállítás látványának szuggesztivitásáról, értékgazdagságáról. Vagyis öröm, hogy e sorok írója azt állíthatja, valami igen szerény szerepe, de van abban, hogy Németh János egyéni kiállításokat tudott rendezni a fővárosban az elmúlt évtizedekben, hogy a Főváros érdeklődő és szakmai közönsége ezáltal is tudhatja: milyen jelentős képzőművész is él közöttük, Zalaegerszegen. Ráadásul azt sem lehet elfelejtenem, hogy az akkor utolsó kiállítását megelőző évben, vagyis 2001-ben milyen affinitással és szakértelemmel vett részt elhunyt barátja, kollégája, „harcostársa” és pályatársa, Csekovszky Árpád emlékkiállításának megrendezésében, ugyancsak a Vigadó Galériában, melynek során szép, emlékidéző megnyitót is hallhattunk tőle.
Svejk korsó
S miként Csekovszky is az agyag szobrászává lett, itt térjünk vissza Németh János művészi munkásságának is erre a területére. Mert szobrászatában valami olyan hangot volt képes megütni, s olyan formanyelvet teremteni, mely munkáit – utaltam már valami hasonlóra – a folklór gyökereiből repíti fel az autonóm grand art magasságaiba. Németh János szobrászatának tüneményesen ironikus atmoszférája természetesen következik figurái, állatai anatómiai „elmintázásának” arányaiból. Rövid lábak, nagy fejek, óriási kezek, tenyerek, erősen tágra nyitott szemek, tömzsiség (lónál, oroszlánnál, szarvasnál!) épp úgy jellemzőek Krisztusaira, mint Trójai lovára. Krisztus felfeszítettsége kifeszítettség, szenvedése nem naturális, hanem spirituális. E mintázási ars poetica lényegi megvalósulása egy régi-régi műve, az Európa elrablása, melyen a bika formájában előttünk álló Zeusz döngő léptű súlyosságát egészíti ki az igencsak testesre-vaskosra mintázott Europé, húsos szájjal, alakuló kis pocakkal, vastag vádlikkal, az az Europé, akit a mitológia gyönyörű leányként ír le… Nos, gyönyörű a Németh János-i Europé is, a maga szépség eszményében! Ennek szubsztanciája a test, mint a lét valóságosságának egyik bizonyítéka, a vitalitás, amely ez esetben elpusztíthatatlanságot jelent, s a létezés örömének érzete, azaz az életöröm adta.
Dombormű Keresztury Dezső zalaegerszegi szülőházán
Ugyanakkor azonban, amikor Németh János a hatvanas évek elején visszatér Zalaegerszegre, a magyar kerámiaművészetben nagy szemléletbeli fejlődés indul, s egyre karakteresebben érzékelhető, hogy nem a Kovács Margit-féle nosztalgiákra építő figurális kerámiaalakítás lesz meghatározó, hanem a Gorka Géza, Gádor István által is képviselt progresszív szemlélet. Erre hamarosan ráépül a legerőteljesebben Schrammel Imre és generációja által megjelenő avantgárd szemléletet is a kánonba helyező, sajátosan européer kerámiaművészet. Még látszik a jövője az alkalmazott kerámiának, a design-kerámiának, a magyar kerámiaipar szolgálja is ennek igényeit (házgyári program), de – mint más ágazatokban is – egyre erőteljesebb a kerámiaszobrászat hangsúlya, a karakteres kísérletező jelleg, a szimpóziumok, művésztelepek hálózatának kialakulása, melyek nemzetközi kontextusba helyezik a magyar kerámiát is és sajátos experimentális művészi gyakorlat válik meghatározóvá (mindez egyébként vonatkozik a textil- és üvegművészetre is). Németh János nem ezekre a folyamatokra figyel, hanem mint egyedülállóan igényesen korongozó művész válik tárgyalkotóvá, majd kialakítja azt a korongozásra épített, téri elemeket felébe metsző gömb- és csőstruktúrát, forgásfelületekkel dolgozik, mely lehetővé teszi nagyméretű murális, az építészeti környezetalakításban döntő szerepet vállaló művek megvalósítását, melyben legfontosabb alkotótársává a szintén zalaegerszegi Szerdahelyi Károly építész lesz.
Korpusz – Nagykutas
Ugyan Németh János benne van a magyar kerámia vérkeringésében, de ugyanakkor bizonyos értelemben távol is marad attól. Nem az európai művészeti folyamatok technikát és szemléletet egyaránt kívülről megújító magatartása áll közel hozzá, hanem saját lokális közegében folyamatosan a belülről megújuló művész példájává és meghatározó – ha fogalmazhatunk így – mintájává válik.
1969-es, budapesti, Derkovits Teremben megrendezett egyéni kiállítása katalógusában, nagyon karakteresen így ír: „Vallom és hiszem, hogy munkásságom éltető ereje a magyar nép kerámiaművészete. Ehhez szeretném hozzátenni a magam üzenetét”.
Németh János egyébként maga sosem zárkózott el a világtól, már csak személyes életkörülményei alakulása miatt sem. Sokat utazott, ismeri Európa és a világ múzeumait, s ugyan tájékozott a kortárs művészet jelenségeiben, de azért nem véletlen, hogy a világkultúrából leginkább az etruszk és ősi kultúrák (a sumér és hettita) művészete van rá legnagyobb hatással.
Fedeles tároló edény
Ha művészetét építészeti összefüggésrendszerben figyeljük, akkor nagyméretű domborműves munkái értékelése során, a kortársaihoz képest döntő különbséget abban fedezhetjük fel, hogy míg keramikus művész kollégái jellemző módon díszítő karakterű, formára és faktúrára épített műveket valósítottak meg, ő ezeket a feladatokat minden esetben mesélő kedve kibontása lehetőségének tekintette. Ez persze összefüggésben van azzal, hogy művészi szemlélete mindig, folyamatosan megmaradt a figuralitás talaján. Felfogása nem tolódott el az absztrakció felé, legfeljebb csak tán szellemi értelemben és annyiban, hogy figurális felfogására semmiképpen nem a realizmus kifejezés alkalmazása a jó szó, mert a népmesére, mítoszra, folklórra építkező alkotó „esete” ő, esetleg sajátos „mágikus realizmus”, s – mint Illyés és Csoóri is utalt erre az irodalom esetében – szürrealizmus kézzel fogható (!) jelenlétét érezzük. 2014-es Kossuth-díja ennek az életműnek az elismerését jelenti. S most, 85 évesen megérhette törekvései teljes és nagyvonalú szakmai és emberi értékelését.
(Részlet)
Háry János
*****
Péntek Imre:
Érdes pengésű agyag(os) szavak az időnek
Németh János kerámiáira
És lent a föld, a sár, az elemi massza,
melyet Isten keze gyúrt a Teremtés idején,
s ma is kellenek formázó kezek,
melyek a végtelen amorfitást leküzdik,
és rendet, harmóniát visznek a háborgó világba.
Csodák csodája: az agyag engedelmeskedik,
a szétfolyó, alaktalan sűrítmény alakot ölt,
perdül a korong, magasodik a korsó, a fazék,
és előáll az edények sora…
Ám a művészi mozdulat ennél tovább megy:
megjelenik az ember, mázasan vagy barna felülettel,
samottos agyagból,
mert a mulandó élet megköveteli ezt is;
és a keramikus, maga is Teremtő, meggyúrja, kikorongolja
a maga állat és embercsoportjait, s tűzbe veti valamennyit,
hogy varázsos cserép hangjukat hallassák, a mester fülének
csodálatos muzsikát, melynek tagjai mind a maguk hangján
szólalnak meg, kórus ez valóban, a szent munka kórusa.
És jönnek más hangok is..
A görög fazekasok hangja…Az etruszk mesterek hangja..
Beszól a szólamba Andrea della Robbia… A habán fehér-kék
mázas angyalok éneke…
S hallom Németh Gábor fazekas és kályhásmester dörmögő hangját…
A Németh família hangjait – és fölsír a kisfiú, aki majd az alakító lesz,
egy egész menazséria idomítója, terelgetője évtizedeken át,
és a korongozott álmait műhelyébe gyűjti, szeretetével veszi őket körbe,
nehogy megszökjenek.
És szól hozzánk Háry János, mokány kis lováról,
büszkén és méltósággal, magyaros tartással, míg fehér lova toporzékol,
mert holnap csatába kell menni…És megfeszül a zsinóros mente, remekül áll
a csákó, és holnap elérnek Bergengóciába..
És szólnak hozzánk a Filozófusok, a kályhacsempék világából…
Don Quijote emeli lándzsáját és az ördög szántotta hegyen
felbuggyan a forrás, s az uszoda frízén mágikus lényekkel népesül be
Neptun birodalma.
S persze, egy-két figura mégis megszökött.
A Pásztor Indiáig jutott, Új-Delhiig.
A csodaszarvas Canberrában kötött ki.
És a szászhalombattai domborművön Hunor és Magor lovai legelnek.
Hadik Mihály Lendván alussza örök álmát.
S számtalan korpuszok a földi szenvedésből égi jelenéssé váltak.
S a Madonna is több változatban óvja égi gyermekét.
A paraszt Krisztusok a keresztfák alatt töprengenek,
hogyan jutottak idáig.
És ott vannak előttünk Németh János életfái,
balról a Hold, jobbról a Nap.
A göcsörtös ágak, a kiterebélyesdő lombok,
alul virágok nyílnak és a gyökerek látván látszanak,
belefutnak, beleszervesülnek a földbe,
mert onnan táplálnak bennünket az Örök Erők,
mert ezt ő tudja, a fazekas-mágus, aki felidézi a szellemeket,
Madách szellemeit, hogy szolgáljanak bennünket bölcsességükkel
az Idők végezetéig.
Halász emlékmű – Vonyarcvashegy
