Szinyei Merse Pál művészete – Magyar Nemzeti Galéria
Szinyei Merse Pál az első igazán modern magyar festő
Szinyei Merse Pál: Majális, 1873 olaj, vászon, 127 × 162,5 cm ltsz. 1547 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
A kiállítás meghívóján a Pipacsok és a Léghajó című képek láthatók. Minden ott van, ami róla eszünkbe juthat: a gyönyörű kék ég, a szabadság, az élet öröme a természetben.
Nem először látható Szinyei életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában. Harminc évvel ezelőtt a művész dédunokája, Szinyei Merse Anna művészettörténész rendezett tárlatot. A harminc év alatt sok minden történt a művészettörténetben és a kutatási módszerekben, a lehetőségekben, így lehetővé vált, hogy új megvilágításba helyezhessék ezt a kivételes életművet. A divatos művészettörténeti hívószavak – mint a kontextus és a kultusz – a nagyon alapos és elmélyült kutatásokban eredményeket hozott.
Virágzó almafák
A harminc évvel ezelőtti kiállítás törekedett arra, hogy minden jelentős mű a lehetőségek szerint jelen legyen a határon túlról is. Akkor csak utalásszerűen és a kölcsönzési lehetőségek függvényében volt mód érzékeltetni azokat az analógiákat, amelyek az életmű értelmezéséhez feltétlenül szükségesek. Már felnőtt azóta egy olyan generáció, amely friss szemmel, akár a kortárs művészettel összefüggésben tekint egy-egy életműre, így Munkácsyéra, Vaszaryéra, de Szinyeiére is. A rendezés szempontja ezért nem a kronológia volt. A kurátorok – Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn – arra törekedtek, hogy a látogatók számára a gazdag oeuvre bemutatásával a nemzetközi viszonyrendszert is jelezzék.
Szinyei Merse tekinthető az első, igazán modern magyar festőnek. „A szín, azt hiszem, a legnagyobb könnyebbség és a legjelentősebb dolog a festő kezében” – hangoztatta. Újító volt a festészete, annyira, hogy kortársai – a közvélemény és a kritika – képeit a „delírium coloration” – színező őrjöngés – jelzővel illették.
Ő ezzel nem törődött, festeni akart. Müncheni tanulmányai óta foglalkozott tudományosan is a színekkel, a neves svájci festővel, Arnold Böcklinnel, aki ott műteremszomszédja volt, színtáblázatot készítettek. Ezen a kiállításon is láthatjuk, hogy milyen gondolatok foglalkoztatták, amikor egy-egy művet nemcsak spontán, hanem mint színkísérletezéseinek összegzését megfestette.
Munkásságának lendületet a müncheni időszak hozott, ahol portrék és mitológiai tárgyú képek mellett – Gabriel Max javaslatára – hétköznapi jeleneteket kezdett festeni, mint a Hinta (1869) és a Ruhaszárítás, amiken már megmutatkozik a kivételes kolorista is. Amikor egy nemzetközi kiállításon 1869-ben Gustave Courbet tolmácsa lesz, kinyílik számára egy új világ, és otthagyja a müncheni festészeti akadémiát. Az életút ezen túl a művészé és a gazdálkodóé, aki többnyire Jernyén él, ahol családot is alapít. Felesége, a gyönyörű, szomorú szemű Probstner Zsófia (1853.1954), a Pacsirta, a Lila ruhás nő modellje, hat gyermekének édesanyja.
Indulása után majd húsz évvel, a millennium környékén kapott csak olyan elismerést, amely erőt adott a későbbi életpályájának is. Ezen a kiállításon csodálkozhattak Münchenből hazatérve Hollósy Simon és tanítványai, amikor meglátták a Majális című képet, hogy itt van egy kortárs művész, aki ugyanazt akarja, mint ők, s amikor ránéztek a dátumra, 1873, még nagyobb volt a meglepetésük. Ekkortól számítható, hogy úgy tekintettek rá, mint követhető mesterre.
Mi, a látogatók, a művész halála után száz évvel, a mostani tudásunkkal tudunk tekinteni erre az életműre, és így is érzékeljük, hogy mennyire modern, mennyire izgalmas. Az első teremben a Szinyei-kultusz kezdeteit láthatjuk. Végighaladva a kiállításon, több olyan sarokpontot is érzékelhetünk, amely meghatározó. Elhagyhatatlanok azok az – osztrák, francia, német – párhuzamok, amelyek a kortársakat is megidézik.
Szinyei Merse Pál: Lilaruhás nő, 1874 olaj, vászon, 103 × 76,6 cm ltsz. 5078 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Erre a tárlatra kül- és belföldi neves köz- és magángyűjteményekből több mint húsz festmény érkezett, köztük Monet, Sisley, Corot, Courbet, Gainsborough remekművei. Szinyei alkotásait egyenrangúnak érezzük velük.
Az óriási életműből százhúszat láthatunk, a nagyon ismerteket – mert nemcsak tankönyvet illusztráltak, de hajdan vonatfülkéket díszítettek és ott voltak dísztáviratok oldalain -, és a kevésbé köztudatban levőket is. (Ilyen volt számomra a Hóolvadás, amely a dombvonalak és a hósávok látványával a jelenbe visz.)
A rendezők igyekeztek teljes képet mutatni. A gyönyörű festmények mellett bőséges információhoz jutunk a tárlókban felsorakoztatott dokumentumokból. A folyóiratokból és publicisztikákból igyekeztek azokat a műveket is felkutatni, amelyek még lappanganak.
Az utolsó terem a kortársaké, akik őt idézik, ki motívumokon keresztül, mint Konkoly Gyula Húshagyó kedd című képe, amelyet egy természetbe kivonuló társaság ihletett, vagy Tót Endre, aki konceptuális művészként múzeumi kartotékokon idézi a Lila ruhás nőt.
Szinyei Merse Pál: Szerelmespár, 1870 olaj, vászon, 53,3 × 63,8 cm ltsz. 6533 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Ez a kiállítás példa – a múlté, a közelmúlté és a jövőé – művészettörténeti kutatások összegzésére. Azért kép és kultusz, mert ha a festészetre gondolunk, akkor Szinyei Merse szimbolikus alak, aki világával a frissességet, a felszabadultságot idézi. A XIX. századból két fontos festészeti hagyomány húzódik át a XX. századra. Az egyik a Munkácsy-hagyomány, amiben ott a történetmesélés és a dráma, amely megjelenik például Rudnay Gyula és Tornyay János alkotásaiban. A másik Szinyei Merse festői hagyománya, amely a Nagybányai Művésztelep alkotói után megjelenik a két háború között a Gresham-kör művészeinél, és utána Szőnyi István, Bernáth Aurél (ők a világháború után a Főiskola mesterei voltak ) a tanítványaikon keresztül máig is hatón.
Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845-1920) művészete
Magyar Nemzeti Galéria
Megtekinthető február 13-ig
