François Fiedler / Fiedler Ferenc kiállítása a Műcsarnokban
Fiedler lekéste az avantgárd első felvonását, de nem késte le önmagát. Párizsba érve még örökbe fogadhatták a mozgalom túlélő pápái.
Fiedler Ferenc 1921-2001
Unalmasan induló januári délelőtt a Városligetben. Még turisták is alig. A Műcsarnok többek között két festő kiállítását hirdeti. Az egyiket ismerem, túlságosan is jól ismerem. A másiknak a nevét sem hallottam. Fiedler – és François. Ki ez? Egy francia festő egy magyar, azaz Várady Róbert mellett. Beljebb jutva, kiderül, hogy nem is François, hanem Ferenc. És nem francia, bár nem tudom, ha élne, minek vallaná magát. Hát persze, emléktáblája van a Krúdy Gyula utcában, amelyen majdnem naponta végigmegyek. Lássuk csak, ki ő?
Idegenbe szakadt. Mint Vasarely. Mint Amerigo Tot. Mit beszélek? Mint Vásárhelyi Győző és mint Tót Imre. Csakhogy őt, mármint Fiedlert, nem csalogatta haza a kulturális irányítás. Micsoda szenzáció volt ’69-ben, Vasarely a Műcsarnokban, Amerigo Tot pedig Tihanyban, az apátsági múzeumban és kertjében. Csodájára jártunk, tanúsíthatom.
De most Fiedler – végre. Járom a kongó termeket. Fertály óra alatt két fiatal pár tűnt fel – elég hideg idő volt odakinn. Nem szabad sietni. Nem az időjárás miatt. Ha megállok egy festmény előtt, nem ereszt. Nincs történet, nincs cselekmény. Nincsenek figurák. Nincs emberábrázolás, mert csak néha-néha sejlik föl egy-egy figura a képeken. Azaz van ám itt emberábrázolás, csak nagyon másképp. Fények vannak, színek, villanások. Beleshetünk a megnyíló tér egy üregébe. Titkokat próbál fejteni a festő. Mi van a bőrünk alatt? Mi van az égben? Mit lát meg helyettünk egy festő, aki csak nézi a világot, és nem akarja újra megalkotni. Vagy éppen azt akarja? Hogy mi is úgy szemlélődjünk, szabadban és nyugalomban, amire a legkevesebb lehetősége van a tegnapi és a mai kor emberének. Itt nincs nagy akarás, a művészet mindenáron történő művelése. Jön egy hangulat, és vagy magával visz, vagy nem. Ha mégis, szerencsések lehetünk. Ádám kérdése villan belém: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” Mintha valóban az űrből néznénk e földi vidékre, és nem tudjuk, hol leljük otthonunk. Mindenben benne lehetünk, minden szerepet eljátszhatunk, minden felénk szaladó kisgyereket magunkhoz emelhetünk, mert hátha ő a miénk; az egyik biztosan az, úgy a többit miért hajtanánk el magunktól?
Fiedler Ferenc: Cím nélkül, 1964 olaj, vászon, 100 x 81 cm
Veszélyes játék ez, elsodornak Fiedler képei a közvetlen valóságtól, de hát éppen erre van manapság szükségünk. Jaj, annak, aki Combinóra száll! Beszennyezi egy élni nem érdemes valóság. Ádám és Lucifer már az eszkimó-színben járnak, és nem egyetlen fókákat keveslő véglény lép eléjük, hanem mobilbabráló rabszolgák alvilági sokasága.
Fiedler lekéste az avantgárd első felvonását, de nem késte le önmagát. Párizsba érve még örökbe fogadhatták a mozgalom túlélő pápái. Atyaisten! Mit szólt volna Révai József, ha neki kellett volna engedélyezni Fiedler képeit a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, egy Tavaszi Tárlaton, ahonnét minden érdekes festő ki volt tiltva.
Fiedler nem adott címeket a műveinek. Bármelyikre ráírhatta volna, hogy ’Kovács István vasesztergályos békekölcsönt jegyez’. Nem tudták volna rábizonyítani, hogy nem azt ábrázolja a kép. Le kell ülni, szerencsére vannak padok a termek közepén, és elmerülni, nem alámerülni, mert itt semmit nem kell kibekkelni.
Fiedler Ferenc műve, 1956
Űrfelvételek vagy laboratóriumi metszetek felnagyításai. Attól függ, mit szeretnénk? Távolból tekinteni a hétköznapok világára, vagy beleveszni a részletekbe? Ki fogja szeretni ezeket a cím nélküli méretes vásznakat? A közömbös szemlélők elmehetnek Picasso-albumokat lapozgatni, vagy akár átsétálhatnak a párhuzamos termekbe, ahol egy radikálisan más jellegű piktúra, pontosabban sok-sok emberalak tömörül a vásznakon.
Jövőre lenne száz éves. Jövőre lesz, hogy húsz éve halott. Nekem azonban mindennél elevenebb.
Képpraxisok 2 | FRANÇOIS FIEDLER
(A kiállítás 2020. február 9-ig látogatható a Műcsarnokban.)
