Farkas István kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
Világszínvonalú életmű és korrekt kiállítás. Fajsúlyos katalógusát Kolozsváry Marianna állította össze, amit szó szerint értek, mert a képek itt nem időrendben szerepelnek, hanem egymásra vonatkozva.
Farkas István: Vége, 1941 olajtempera, fa, 64 x 99 cm Kecskeméti Katona József Múzeum Fotó: Darabos György
Végre egy szép, a teljes oeuvre-öt átfogó kiállítás mutatja be az élete virágjában elpusztított magyar festő életművét az MNG-ben. Nem sok a kép, hisz ötvenhét évesen pusztult el. (Pedig a Horthy-rezsim belső köréhez tartozott, apja a Singer és Wolfner kiadó egyik tulajdonosa-főnöke volt, ’44-ben a festő mentesítéséért Herczeg Ferenchez, sőt Horthyhoz tudtak fordulni.)
A kiállítás a kezdetektől kíséri a művészt. Nekem az un. párizsi korszaka (kb. 1922-től) tetszett, az École de Paris csoport tagjaként kiszabadult a fonnyadni indult hazai posztimpresszionista körből és zseniálisan elegyítette a modern, sőt absztrakt elemeket a figuratív megoldásokkal. Lásd például a Könyv vagy a Vörös kalitka című, 1928-as művét.
Farkas István: Könyv A szerző felvétele
A Könyv címűben én még Malevics hatását is látni vélem, a nyitott könyvön kívül nagy fekete tömb, vörös folttal, az egészet zöld alapra helyező pozícióval; maradandó emlékem maradt a kiállításról. Ennyire tán senki sem tudta autonóm módon keverni a kor stílusait, s e hatások felett autonóm módon úrrá lenni, vagyis magát adni egy vizuálisan döbbenetes munkában. A Vörös kalitka (1928) még rejtélyesebb: az előtérben egy piros ruhás nőt látunk, a rácsok mögötte vannak, de ami a rácsok mögött van, maga a festői őrület. Ráadásul semmi térélményt nem kínál a kép, azonos síkban van a nő, a kerítés és a táj, a festmény játszik a tér nélküli vizuális hatással. Ez a mű akár Farkas logója is lehetne. Egyébként Matisse-hoz szokták hasonlítani, igaztalanul: Farkas, bár jobbára ismeretlen maradt a világporondon, több volt a francia sztárnál.
Farkas István: Vörös kalitka A szerző felvétele
Bár 1933-ban visszatér Magyarhonba, ezt a tulajdonságát megőrizte. Figuratív, kétalakos munkái csak látszólag illeszkednek a kor stílusába, lásd például a Vége című (1941) képét. Egy férfi és egy nő jönnek veled szemben, a nő szemüvege eltakarja arca jellegzetes vonásait, de a mögöttük lévő tér üres (jobb és bal oldalon egy-egy ház áll, különben pusztaságot látsz, amiből ezek ketten kivonulnak, vagy ahová bezárkóznak…). Színeiben is forradalmi a kép: olyan zöld és melegbarna színeket használ, melyek inkább szürkévé teszik a mű tónusát. Itt tényleg vége lett valaminek, amiből ki (vagy be) kell menni a kép szereplőinek: szürkén, majdnem színtelenül, de valamit mégis megőrizve egykori polgári emberi mivoltukból. Mennek, közel, hozzád érnek, hozzád, a nézőhöz: döbbenetes a kép dramaturgiája. Ritkaság a hazai festészetben ilyen egyszerű, ám meghökkentő drámai elemet használni. A kép párja egy ugyancsak kétalakos, tájból kifelé tartó férfi-nő figura – de micsoda különbség. Itt (Sétány, 1931-ből), ahol még béke van, ezzel szemben ’41-ben már háború dúl, a levegőben a fenyegetettség szorongása. Ahogyan a Vége című festmény szereplőit a rémület állítja eléd.
Farkas István: Azt mondta…, 1941 olajtempera, fa, 80 × 100 cm Kecskeméti Katona József Múzeum Fotó: Darabos György
A ’41-es sorozatból kiemelném még az Azt mondta című, ugyancsak kétalakos festményét. A jobb oldali férfin mintha hajóssapka lenne és bot a kezében, a nő arca elmosódott, pelerines ruhája csíkos, mint a raboké, és felettük az ég viharba borult furcsa zöldes-fekete, valamint élesen világító. A két alak között nincs kapcsolat. Bár a cím arra utal, hogy „azt mondta”, de itt nem mond senkinek semmit, ezek csak állnak és várják a vihart, vagy hogy le lehessen ülni (nem lehet) valahová. A nő kezében – szürreális gesztus – egy pipa van. Miért? Minek? Kettejük között a kezek beszélnek. És tudjuk, a kezek sokkal többet tudnak mondani, mint a szavak vagy a tekintetek: a férfi a botján tartja túlméretezett kezét, a nő maga előtt szorítja pipáját. Tán marihuánát szív, és azért olyan foltszerű az arca, kivehetetlen vonásokkal.
Sok képén tér vissza ez a fenyegetettség mozzanat. Mintha a művész már a harmincas évek végén megérezte volna a bekövetkező rémséget. A Végzet című (1934-es) képén ismét egy nő karol a férfiba, de köztük valami éktelen feszültség tombol. A nő zöldes ruhája a férfi vörös fejével és ezüstgombos botjával, mintha valami veszekedésben leledzenének. Kolozsváry Marianna (a kiállítás kurátora, a katalógus szerzője) ki is emeli a kép mellé a híres korabeli kritikus, André Salmon megjegyzését: „Ez megöli, mielőtt hazaérnének?” – igaz, kérdőjeles a beszólás, de telitalálat. Ugyanis a kép első ránézésre normális pár sétáját meséli, ám ha engeded magadra hatni a festmény mélyrétegét, feltűnik a köztük lévő gyilkos feszültség, színekben és formákban egyaránt. A két figurát egy magasba szökő oszlop választaná el. Itt is uralkodik a térnélküliség, Farkas István jellegzetes térkezelése: a két alak egybeolvad a háttérrel, nincs mélységélesség, vagy háttértávolság. Jönnek a semmiből és mennek a pusztulásba – gondolom én, mint naiv néző.
Farkas István: Végzet, 1934 fa, tempera, 100 x 80 cm Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Figuratív alakkezelést említettem. Igen, első pillantásra ezek élő figurának látszanak. Ha jobban megnézed őket, inkább maszkok és álruhák, szellemalakok, akik a halott tájban lebegnek, emberlátszatok. Hogy ezt Farkas hogyan tudja elérni, azt ne kérdezd, ez figuratív – általában kétalakos – munkáinak kulcsa és rejtélye. Olyanok, mintha élő, impresszionista alakok lennének, ám ha kicsit vársz, eltűnik ez a felszínes benyomás, és a halálraítéltek áttetsző lenyomatait látod magad előtt. Lásd a Külvárosi hajnal (1931) alig kivehető kétalakosát a sötét hajnalban, vagy Z. grófnő arcképét (1931-ből). Mások is dolgoztak arc és maszk kettősségével, meg ruha-álruha cseréjével. Farkasnál ez a kétértelműség alig észrevehető, de ha elkapod a trükköt, döbbenten állsz: felfedezés.
A kiállítás kronologikus felépítésű, sok helyről kölcsönöztek képeket, gondolom, majdnem teljes az itt látható életmű. A korai képek – tán 1920-ig – nem fogtak meg. Látszik rajtuk a Mednyánszky-hatás (tanítványa volt). A párizsi korszak – mint említettem – viszont már váratlan robbanás: autonóm, mások által utánozhatatlan képeket látsz, melyek keverik a szürreális és figuratív elemeket, valami álomszerű előérzetet kölcsönözve minden apróságnak. Itt derül ki, hogy mekkora óriás volt ez az élete virágjában eltüntetett művész. Az utolsó terem üres, a falon csak levelek a hatalmasságokhoz, hogy Farkas István festőművész ne kerüljön fel az auschwitzi vonatra. Hiába.
Farkas István: Háborús emlék, 1941 olaj, fa, 65,5 × 100 cm Magántulajdon Fotó: Darabos György
Világszínvonalú életmű és korrekt kiállítás. Fajsúlyos katalógusát Kolozsváry Marianna állította össze, amit szó szerint értek, mert a képek itt nem időrendben szerepelnek, hanem egymásra vonatkozva. Megcsinálja, hogy olykor 1931-ből származó mű mellé egy 1941-es festményt illeszt: át tudod élni a köztes idő művészi szorongását. A képeket fontos, nemzetközileg jegyzett kritikusok és magyar műtörténészek elemzik. A honiak közül Markója Csilla és Forgách Éva munkáját emelem ki.
Kihűlt világ. Farkas István (1887-1944) művészete
Kiállítás az Magyar Nemzeti Galériában
Kurátor: Kolozsváry Marianna
Megtekinthető 2020. március 1-ig.
