Budaházi Tibor képei
Budaházi a bomlás költője. Nem nyugszik, amíg meg nem pillantja az elvérző nyomokat, amelyek az apró sebekből tágulnak mindent szétfeszítő szakadékká.
Mi kell ahhoz, hogy valaki a deszkán, a szöveten, a legkülönbözőbb anyagokon észrevegye a legkisebb elváltozást is? Hogy ezekből a változásokból ritmusokat alkosson, formációkat teremtsen, és az így kialakuló lélegző változatosságot a maga motívumaival gazdagítsa? Hát jó szem kell, érzékenység, fantázia, hogy a szerző az anyag belső/külső mozgásaiból megszője a maga narratíváit. És hogy kerül ide a történelem? Papírpiramisok merednek az égre, rejtelmes, kalligrafikus jelekkel beborítva. A Hengerkönyvek, mint a katonák sorakoznak. S minilovasok, minifigurák bújnak elő a sírból, hogy elfoglalják helyüket az élet körtáncában.
Budaházi Tibor képeiről próbálok beszélni, aki egy keskeny sávon egyensúlyoz, a látvány és analízise peremén, a struktúrák szerelmese ő, aki átlát (a szitán), és megpillantja az elmozdulások költészetét, a felhalmozott rétegek turbulenciáját, amelyekből energiát merít, hogy a repedések, sérülések, elszíneződések egy sejtelmes világ körvonalaivá álljanak össze. Korábban szüksége volt a konkrétumokra, a mártélyi tájra, egy családi fotóra, egy elúszó sétahajóra, de ma már vibráló jelhálóval borítja le emlékeit, s Térképe akár pokoli zónákba vezet, úttalan utakon, járhatatlan ösvényeken. Szereti a monotóniát és a monotónia is szereti őt. Az ismétlődések nem untatják, beléjük tud feledkezni, hogy a tárgy a maga uniszónójában a legteljesebben megmutatkozzék. És immár fontosabbak a párlatok, az elvont redukciók, a fényt beívó ablaksűrítmények, amelyekből már nem tud megszökni a napsugár. Számára is fontos az írás, az elemi jel, a bokrosodó ábrák szövedéke, a kéznek és az elmének ez a különös vetésforgója, mely beborítja a fölösleges részleteket. A kalligráfia is roncsoltan szép – mondja magában. És a piros árnyalatokkal színezett lapon megszakadnak a festékfoltok, és ez a rejtvény már megfejtés nélkül marad, elsiklik az álom vizeire.
A táj – már ebben a steril formában – még mindig emlékezni akar. Történés lesz belőle. Vagy ipari táj. Esetleg filmkocka. De leginkább Mitikus tér. Egy kapu íve, amelyen tekintetünk áthalad, de onnan, a színek örvényéből már nem tud visszatérni. A kereszt egyszerre sírjel és feltámadás. A mélybe vezet és kiragyog a mélyből. S az utána küldött levelet már nem olvassa senki. Talán Idő betűzi a fakuló ákombákomokat. A Vörös Pecsét – vörös rózsa – virágot helyez az elfolyó betűk szétbomlására.
Majd elfelejtettem: Budaházi a bomlás költője. Nem nyugszik, amíg meg nem pillantja az elvérző nyomokat, amelyek az apró sebekből tágulnak mindent szétfeszítő szakadékká. Ha nincsenek ilyenek a véletlen rajzolatában, ő maga alkotja meg a vonalak mitológiáját, melyek finom, sejtelmes momentumokká válva, vállukra veszik a súlyos rébuszokat. Amelyek akár angyalok is lehetnek. Lehet, hogy a sokféle mesékkel teleírt papírokon ők üzennek, de már alig akad áhítatos olvasójuk. A fájdalmas közlések megzendülő káprázatokká válnak, és beterítenek rongyolódó leplekkel, hogy a csonkok, torzók ne látszódjanak a gúnyolódó vásárosok között. Akik akár a Kódexet is elkótyavetyélik. Az Írott képek ki akarnak törni a Múlt fogságából. Időként feltűnik a Fészek, az idill, a menedék, hogy valahol nyugtot leljünk. A Töredékek hirtelen személlyé válnak, mintha a felsőbb parancs erre vonatkozna. De hiába: a didergő látomás elvész a struktúrák omladékában. És a Föld küldi eltitkolt ábráit, a letaposott rög lemezei közül. És ez már Archeológia.
De kell a bizonyosság, kell a megkapaszkodásnyi hely. A háromszög „pillant ránk”, mint egy világos folt, a vakság után. Mint egy kitisztult lencse, a lencsecsiszolók álma, az optikai feladványok üveg amulettje. A Kereszt és az X valóságos karók, amelyeket a festő belever formációk lázadozó porladásába. A Jelek sisakká válnak, megperdülnek és fejfaszerű nyomukat belemélyesztik pillantásunkba. És elsírhatjuk a szatmárcsekei könnyeket, az Úton, mely kétfelé osztja az erőteret. S köztük a vérrel szennyezett mintázatok, amelyeket kibomló palástjainkra festünk. Vagy elnyel bennünket a Fekete könyv, hiába vonulnak érettünk (imádkozva) a glóriás apostolok, szentek, áldozatok, hívők, emberségünk színe-java elnyelődik rozsdás tartályok öbleiben., a Falak sötétlő feketéje eltorlaszolja a nyílásokat. A Nagyari emlék magyari emlék is lehetne, Budaházi Tibor vas ekével szántott, itt-ott kizöldülő ugarja horizontján. A mezsgyén, peremen egyensúlyozó festő célba ér: két világ határán bűvészmutatványokat alkotva, megemeli pár fokkal a mindenséget.
