Bischof Sándor kiállítása a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban
Örvények nyílnak és elenyésznek, a bársonyos színek kavalkádja meglebbenti a levegőt, a benne úszó textilfonadékokat.
Intenzív színmező
Amikor egy kiállításra vagy műterembe megyünk: az kaland. Meglepetések érhetnek, új felfedezések várnak. Káprázatos színösszeállítások bontakoznak ki előttünk, vagy éppen szemünket ingerlő konstrukciók emelkednek a vászon. S lehet, hogy a figurák balettje kápráztat el, vagy a geometrikus alakzatok pazar játéka gyönyörködtet. Ilyesmik jártak a fejemben a múlt hónapokban, amikor Veszprémben, a Művészetek Háza által működtetett Dubniczay-palotában jártam, Feledy Gyula Zoltán Reflexiók című kiállításán. Egy idős állatorvos hatvanéves kora körül ragad ecsetet és – most jön a csoda – monokróm képeket fest. Mark Rotko, Yves Klein, de mondhatnám a magyar példákat, társakat is: Keserű Ilona, Bak Imre, Nádler István, Hencze Tamás… A neoavantgárd immár klasszikussá vált nemzedéke. És a kötcsei állatorvos és polgármester beleszerelmesedett a monokrómiába, ami csak látszólag egyszerű. Mindenesetre – sikere van, felvették a MAOE tagjai közé és a Magyar Festők Társaságába. Az utóbbi években számos kiállításon mutatkozott be.
S nekem a zalaegerszegi (nevezzük így egyelőre a szegedi származású festőt) Bischof Sándor jutott eszembe. Még az év elején jártam „műtermében”, a díszletfestő műhelyben, ahol láthattam nagyméretű vásznait. Mert kiállításra készült. Búcsúzik a színházi munkáktól és belevág egy újabb önmegvalósításba: az absztrakt festészetbe. Túl a hatvanon, 72 évesen. Engem a két művész életkora mellett az is megragadott, hogy Feledy egy-egy tiszta színt favorizál, Bischof pedig döbbenetes, kavargó színkavalkádot varázsol a vászonra.
S azért előjött a múlt. 2006-ban, az egerszegi Gönczi Galériában volt egy kiállítás, Quadriga címmel. Horváth Zoltán festőművész szervezte, de maga is kiállított, és behozta a körbe – Bischof Sándort. Ernszt Andrást, Cseh Róbertet ismertem, Sándort nem. Képeivel meghökkentett, amikor megtudtam – először állít ki. Egy gazdagon megfestett világgal találkoztam, amelynek színes, változatos formációi érett művészre vallottak. (A kaland, amiről már szóltam.) Sajnos, akkor a tárlatnak nem volt folytatása. Azt írtam róla egy folyóiratban: „Látványos, fiktív építményei a tekintetet, a képzeletet csalják újabb és újabb csapdába. Már-már megérteni véljük, felfogni, akceptálni a bonyolult, pazar színekben tobzódó architektúrát, már-már berendezkedni vélünk a megjelenített hajlatokban, csarnokokban, szentélyekre emlékeztető építményekben, amikor egyszerre észrevesszük, mindez megannyi valószerűtlen térképződmény, vizuális rejtvény, amelynek a megfejtésén hiába fáradozunk…Bischof rátalált valamire: s szemmel láthatóan azt következetesen ki is használja. Egyéni, tiszta, kissé pasztelles színekkel dolgozva, a ’kibillentett formák’ panteonjait felidézve, máris figyelmet érdemlő képi világ birtokosa. Kérdés, hogyan tovább? Bírja-e a felfedezés lendületét? Van-e szellemi tartaléka a szakmai megújuláshoz, hiszen a stíluskényszer előbb-utóbb a modorosság, az önismétlés veszélyeit is magában hordja. Az első akadályt sikerrel vette. Talán ez is erőt ad a folytatáshoz”.
Tükörfázis
S most, hogy újból, tíz év után láttam képeit, örömmel töltött el, hogy nem csalódtam. Bischofnak megvan, megmaradt az a tehetsége, amely nem szürkült el, nem vált önismétlővé, még izgalmasabb képződményeket idézve elénk. Ha a múltkor az építmények felé sodorták asszociációmat a Bischof-képek, most kissé másképp látom. A szín-tér-teremtés most sokkal puhább, lebegőbb, elasztikusabb, textiles benyomást kelt. Olykor feltűnik a mélység és magasság kontrasztja, a terek egymásba nyílnak, s a színek – az olykor rusztikus, kapart, megmozgatott felületen – megannyi szoft idomot, illúziót keltenek. Puha ívek hajladoznak, majd csomókba tekerednek, egy fekete vonal lendülete „átírja” a gyűrődésekkel barázdált képmezőt. Örvények nyílnak, és elenyésznek, a bársonyos színek kavalkádja meglebbenti a levegőt, a benne úszó textilfonadékokat. Néha mesélni akarnak ezek a „színrögök”, már-már tündér szigetekre csábítanak, máskor a szétfolyó, áramló lebbenések csalják meg képzeletünket.
Sokfelé kalandozhatunk, sokfelé csalogatnak ezek az ecsetpászmák, függőleges, majd megcsavart lendületek, fekete-piros kavargások, melyeknek nincs nyugvópontja. (Illetve van, de nem egy, több is.) Mintha csövekben folyna szét a fenti világ özönvize, s nem bírja már a föld a drámai áradást. Máskor szoros, szorongató elemek kapaszkodnak egymásba, melyeket acélkapcsokhoz hasonló erő fog össze. Olykor a stabilitás látszata bűvöl el, máskor az áttetsző, lyukas, foszlékony, darabokra szakadó drapéria. S változó, színorgiával tüntető hangulatok száguldanak a szín-falak oromzatán, hogy aztán mélybe zuhanjanak. Ezt sugallják a címek is. A Színnehéz felület egy új dimenziót hoz a képbe: a súlyt. A Tükörfázis a duplázódás dimenzióját. A Képzongora egy valószínűtlen szerkezetet idéz fel: hangokat csempészve az áradó lendület oktávjai közé. A Szertelen tér az alkotó fantáziájának kiismerhetetlen útjairól ad hírt. A Ráncba szedett vörös arról árulkodik: a mesternek meg kell küzdenie „színeinek lázadásával”.
Lehet, hogy olykor drámát látunk, lehet, hogy vígjátékot? Ezt is kérdezhetjük kétségbeesésünkben. Mert titkon érezzük, mindezeknek a változatos, szemkápráztató, ördögi festői bravúroknak a mélyén ott a színház. Ott vannak a műhelyben töltött évtizedek, színpadképek, díszletkombinációk, a fantázia játékai, egy-egy unalmas felület feltöltése közben a metafizika káprázatai. Bischof szemébe, lelkébe, zsigereibe beleitta magát az, ami a munkája, teljesítménye volt, darabról-darabra. És ez elől nehéz kitérni. Talán nem is szükséges. Talán a színpadi látványok esszenciáját látjuk, azok kavargó teljességét, összeolvadását. A képzetek boszorkányos vegyülését. Vagyis: egy megragadó Bischof-képet. Amelyet kalaplevéve bámulunk. Akár csak azt: az idős kornak is megvannak a maga „mennybe látó” képességei.
A kiállítás november 20-ig tekinthető meg.
